Key Site

szeretem a sebeimet, mert végül mind engem rajzol ki

papír1.jpgMind ismerjük az örök harcot a külső és a belső értékek között. Egyes emberek megrögzötten harcolnak és következetesen állnak ki a szempont mellett, mi szerint a külső szépségnek semmi értéke nincs a belsővel szemben. Megint mások a külső fontossága mellett állnak ki. Meggyőződésem, hogy ez valamiféle kapcsolatban van a megítélő fizikai/belső vonzóságával is, de ez már csak egy egyedi teória. Én mindig azt szoktam mondani, hogy 60-40%-os megoszlásban vagyok a külső javára, bár mindenképp a külső nyer, tekintve, hogy az alapján választom ki, kinek szeretnék betekintést nyerni a belső világába is. Persze lehet ez pfújjogni, de legalább őszinte.

A szimpátia kell. A szimpátia pedig láss csodát, kívülről fakad. Viszont ma, továbbgondoltam ezt a régi teóriámat. Az jutott eszembe, hogy mi van, ha valaki annak függvényében tetszik meg, milyen érzést vált ki belőlem. Ekkor viszont már nem arról szól a történet, hogy tetszik az illető, sokkal inkább arról, hogy tetszik, ahogy megmozgatsz bennem dolgokat, tetszem magamnak a szemedben.

Lehet, hogy ez kicsit önzőnek tűnik, de elképzelhetőnek tartom, hogy működhet így. Ennek a történetnek az a folytatása, hogy fehér lappá akarunk válni, hogy kiszínezhessenek és olyanná tegyenek, amilyennek látni akarjuk magunkat, bennük visszatükröződve. Néha azt kívánom, bárcsak tudnék újra fehér lappá válni. Nem azért, hogy megváltoztass, pusztán azért, hogy rajtad keresztül értékeljem magam újra.

De én nem tudok fehérré válni, és ha véletlenül egy-egy pillanatra mégis sikerül, amikor észreveszem, hogy színezni próbálsz rajtam, kitépem a kezedből a ceruzát. Nézd, én szeretem, hogy létezésem papírdarabja helyenként szakadt, van, ahol megsárgult és leginkább azt, hogy nincs rajta több szabad hely.

Megteheted, hogy színezni próbálsz, de ha kéket akarsz festeni, tudnod kell, hogy ahol emlék sárgítja a lapot, zöldet kapsz majd, ahol pedig a fájdalom vöröslik, lila lesz a végeredmény. Jól gondold meg, mit akarsz látni a végén, mert ha túl sok színt használsz, barnává válik az egész és soha többé nem kerülnek rá azok az igazán változatos árnyalatok, amiket látni szerettél volna.

Ragaszkodom magamhoz, bárki is az, akivé váltam az évek során. Ha idegenvezetést kérnél a papíromon, a legkisebb résről is mindig tudni fogom, ki kezdte el odakarcolni a nevét, mielőtt kitört volna a ceruzája hegye. „Nézd, ott egy kis darab hiányzik! Igen ott, ahol olyan égett a széle. Ott kicsit megperzselődtem, de legalább nem idegen emberek idegen érzéseinek lángja kapott belém.”

Igazságtalan? Lehet. De nem ilyenek vagyunk mindannyian? Tedd fel magadnak a kérdést és gondold át, kérlek, őszintén: Ki kap tiszta lapot? Az első, akinek hagyod, hogy beléd lásson. Utána elszakad, megég, mindenféle színek, tinták, csöpögnek rá mindenkiről, összekarcolódik. Vigyázz kinek engeded meg, hogy nyomot hagyjon a papírodon, mert nincs új alap, de rajzolni sokan szeretnének. Beléd ég, nyomot hagy, és mindig lesz következő. A döntés a tiéd vagy nem engeded be, vagy tisztán látja majd ezt.

És bár így működik mindenki, mégis lássuk be, mind csak ott szeretünk nyomot hagyni, ha úgy tetszik festeni, ahol van még egy talpalatnyi üres hely. Ha nem marad többé, akkor már csak az a kérdés, hogy létezik-e a földön valaki, aki tud, vagy akar a sokszínű alappal is dolgozni.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!