Key Site

a léggömb

99 balloons.jpgEgésznek lenni. Veled. Teljes embernek lenni, de csak együtt, csak belőled…Általad lenni, vagy érted,…

ijesztő szavak ezek. Legalábbis szerintem. Valóban két fél ember alkotna egy egészet egy kapcsolatban? Na és ha én nem vágyom fél megoldásra? Mi van, ha én nem valaki által szeretnék kiteljesedni, hanem valakivel együtt?

Aki csak a másik felét keresi, azt hiszem meg is érdemli, hogy ne találjon többet. Egész biztos, hogy mindenki a teljesség felé törekszik, de miért tartjuk olyan elképzelhetetlennek, egész voltunkat, pusztán saját magunk által? És miért olyan biztos, hogy két fél ember szükségképpen alkot majd egy egészet?

Valós elképzelés egyáltalán az, hogy két bögrefél összeillesztése után, anélkül ihatok a nagy műből tejet, hogy egy csepp is kifolyna?

Én magam is valami több, teljesebb felé tartok azzal, ahogy reálisan nézve magam, élni próbálok, nem pedig az által, hogy kutassak egy törött fél után, aki hajlandó, vagy képes kiegészíteni. Hasonló a hasonlót vonzza, tartja a mondás, így nem vagyok hajlandó feladni az egész emberig. Mert így te és én bármikor képesek leszünk megalkotni a mi-t, és szükség esetén tudunk majd te és én lenni újra, teljesen, részekké törés nélkül.

Persze, ha szakadni kell, mindig marad belőlem benned és bennem belőled, de nem törött fél leszek, hanem egész, új részekkel.

Nehéz újra elindulni az úton egyedül, de hiszek magamban és úgy döntöttem nem magamtól fogom sajnálni a saját időmet, hiszen sokkal tartozom, és aki tartozik, az előbb utóbb fizet.  Az idő persze eleve egy furcsa fogalom. Számomra maga a változó állandó, az általános és mindenki számára ugyanolyan, egységekre bontható, mérhető valóság, és a minden realitást nélkülöző személyes változó. Nehéz az idővel játszani, mert ha tőle kölcsönzöl, túl magas a kamat, viszont, ha haragosod folyton utadat állja. Ha túlterheled az időt, kicsúszik a kezeid közül, ha teljesen szabadon engeded, elvárások nélkül, vánszorogni kezd és kínzóvá válik kitöltetlen üressége. Nincs kevés, vagy sok idő, az idő, csak úgy, mint a változás, egyszerűen van.

Az én időm egy léggömb. Nagysága csakis tőlem függ, attól, hogy minőségi tartalommal tudom-e megtölteni. Ez munka, ez kívülről jön, ez az én saját felelősségem, ez az én saját időm. Hisz mi a különbség tulajdonképpen egy túlfeszített és egy leeresztett lufi között? A szín, az anyag, a forma, minden lehet ugyanaz. A különbség itt is csak a fáradtság, az erőfeszítés, voltaképpen a levegőm, amit belefújok.

Kétségkívül az idő az, ami az egyik legnagyobb nyomást gyakorolja az életünkre. Hiszen hogy is ne volna nyomasztó, mikor mindenféle súlyos, szükségtelen és túlontúl nagy terhekkel próbáljuk telenyomni azt a lufit, amiről az elejétől fogva tudjuk, hogy tonnás súlyok szállítására alkalmatlan.

Értsd meg, bármennyire is szeretnéd beletölteni a zongorát, mely egykor olyan szépen szólt, az időd repedni és foszlani kezd majd, te pedig beleragadsz a pillanatba mely kérlelhetetlenül múlik el fölötted és a kidurrant léggömb zsinórjával kezedben csak saját magadat hibáztathatod. Bár maga a hangszer marad, bármikor felfújhatod az időd a dallammal, megtöltheted emlékeiddel. Persze ehhez érzék kell, amit épp az idő folyamán sajátítunk el. Minél többször ragadunk bele a pillanatba, annál inkább érezzük majd, hogy melyik léggömb meddig terhelhető.

Annyiszor fogjuk rá az időre a saját hibáinkat. „Túl sok időt pazaroltam rád.”, „Túl kevés idő jutott nekünk.” Pedig a léggömb a saját kezünkben van, és csak rajtunk múlik át tudjuk-e alakítani úgy a tartalmat, hogy benne legyen minden és mégse váljon nehézkessé, vagy fesletté.

Tartani, elengedni. Egyre többször jut eszembe ez a két szó. Mi tartozik hozzám? Mi az, amit el kell, engedjek? És van-e bármi, ami biztosan segít megkülönböztetni e kettőt? Mennyi időt vettem kölcsön arra, hogy egész emberré váljak, amíg félig felfújt léggömböket eresztettem szélnek?

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!