Key Site

Legoheart

„- Biztos sokszor hallottad már, de azért tényleg vigyázz mit kívánsz. Még a végén egyszer megkapod. És attól az Isten őrizzen meg téged!”

Sem őszintén, sem kínból nem tudtam nevetni ezeken a szavakon, amikor karácsony előtt kevéssel elhangzottak. Miért mondanak nekem mindig olyasmiket az emberek, amiket nem akarok hallani? Hát tényleg nem értik? De hát én… én… Akarom. Akarom. AKAROM. Annyi, hogy épp csak nem toporzékoltam, miközben hajtogattam, hogy márpedig én igenis. Ragaszkodtam a teóriámhoz, mintha csak pillanatragasztóval nyomták volna a szívemre a feladatot. Na de hogy miért, arról fogalmam sincs. Aztán egyszer csak, engedett a ragasztó…

Egyszer, amikor kicsi voltam, nem kaphattam meg valamit, akármennyire könyörögtem. Az már rég nem rémlik, hogy miért folyt a harc a szüleim és köztem, de arra nagyon is emlékszem, hogy a végső, apai „Márpedig akkor sem.” után, dühömben, könnyek között felrohantam a szobámba, és minden polcról a földre dobáltam a játékaimat. Amikor már nyakig ültem a plüssnyúlban, de még mindig kellőképpen feszült voltam, apukám utánam jött, benyitott, és kiabálás, vagy egy jól irányzott pofon helyett, amire számítottam, csak ezt mondta:

„-Most akkor hozhatod a portörlőt és áttörölgetheted a polcokat. Mindegy mit szórsz szét. Összeszedni úgyis neked kell.”

Tádám. 20 év elteltével, a lábam előtt heverő, szétdobált színes darabjaim összevisszaságába meredve még mindig ez a tényállás. Bármennyire vártam, senki nem szedte fel helyettem. Össze pedig még ennyire sem rakták. A helyzeten pedig végképp nem változtatott az öndetonáció.

Dacból, hisztiből, puszta jókedvemből, vagy mikor melyiktől vezérelve szétdobáltam magam. Amit meghagytam, abba pedig nem igen lehetett belekötni, hisz csak a váz maradt meg, semmi más. Bele akartam férni a tökéletes világába. Hogy helyet és szerepet kaphassak benne.

Aztán, valahol a tegnap és a ma határán a homlokomra csapott a felismerés: De hát én annyira nem vagyok tökéletes! – és az még hagyjad, de nem is akarok az lenni.

Amikor látok egy lámpaoszlopot, átkarolom és mosolyogva körbefordulok rajta.

cute-fashion-girl-italian-vintage-352795

Szeretem levenni a magas sarkút és mezítláb táncolni.

Szeretek kapucnival a fejemen, lógós ruhában, a plédemet magam köré tekerve ülni itthon.

Hajszárítás, vagy vasalás közben, zenét hallgatok, táncolok, és/vagy énekelek.

Vállalhatatlan underground zenéket (is) szeretek. Továbbá mindegyiket kívülről elrappelem néha.

Fütyülök csak úgy random (bár nem tudok).

Nem csak hogy ágyban reggelizek, de gyakran be sem ágyazom.

Széthagyom a cipőim. És úgy általában sok mindent.

Az amerikai Szabadság, szerelem című filmet minden évben könnyek között nézem meg legalább egyszer.

Szeretek tükör előtt táncolni.

Ha szorongok, vagy ideges vagyok, rágom a bőrt az ujjaimon. Meg a számat belülről.

Szeretem a gyufa meggyújtása utáni első füst illatát.

És, ha találok, mindig felveszem a gesztenyét.

Ha meglátok egy bogarat, visítok. Mindegy, hogy hallja-e valaki vagy egyedül vagyok.

Mániákusan tudok ragaszkodni apró tárgyakhoz (karszalag, mozijegy).

DSC_2208-001

Amíg meg nem unom és rituálisan ki nem dobom, vagy fel nem gyújtom őket.

Van egy füzetem, amiben 14 éves korom óta vezetem, hogy kikkel csókolóztam.

Szoktam butaságokat kérdezni. Sőőőt, mondani is.

Amikor megbotlom, vagy nekimegyek valaminek, hangosan kinevetem magam.

Szoktam sajnálni azokat a ruháimat, amiket kevesebbszer veszek fel.

Meglepően sokat beszélek magamban.

Hangosan, érzékletesen, gesztikulálva olvasom fel újra és újra a korábbi posztjaimat, akárcsak egy igazi felolvasó esten. Gyakran olyan jól sikerül a színház, hogy el is sírom magam közben.

Meglehetősen sok, indokolatlan selfiet csinálok néha.

DSC_2202-001

Nagyon szeretek színezni.

Elolvastam az összes Twilight könyvet egy nyár alatt.

Még mindig hiszek és kivárom a saját tündérmesém.

Szeretek beöltözni farsangkor.

Szeretek felelőtlen lenni és gyerekes dolgokat művelni. Szeretek rossz döntéseket hozni, hisztizni, ha nem fordíthatom vissza és olykor még hülyét csinálni magamból is szeretek.

És ez jó. Azért, mert ettől vagyok ÉN ilyen. Mert ettől vagyok színes. Sőt, ahogy körülnézek a széthullott kockákon, rájövök, hogy közel sem Rubik.

Egész más. Lego.

Mindegy hányszor esik szét, újat építek, a darabok pedig nem vesznek el, ahogy korábban hittem, csak új posztra kerülnek. Minden a helyére. Végre.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!