Megteremtettem magamnak számos valóságot. Olyanokat, melyekben szerettem élni, és olyanokat is, melyekben képtelen voltam.
Mégis mindegyiket okkal éltem meg, mindegyik egy döntés volt.
Mindig van választás. Mész. Vagy maradsz. Elölről kezdeni nem lehet, de újrapróbálni bármikor. Teremtesz egy új valóságot, vagy újjá teremted a régit. Egyik sem egyszerű. Az átmenetek nagy fájdalmat tudnak okozni. Sebeket. Karcolásokat. De mindannyian a magunk választotta sebeket viseljük és a nem kívántakat gyógyítjuk be. Ha már jobban fog fájni az állandóság, mint amit a változás ígér, akkor majd lépsz. Mert akkor lesz ott az ideje. Mert akkor valahogy egyszerűen magától értetődővé válik. Épp ezért semmit nem lehet siettetni, és talán fölösleges is a döntéseken rágódni. Amikor odaérsz, látni fogod majd és érezni, hogy nincs is más út. Ahhoz, hogy feltörhess a víz alól, előbb el kell érned a medence alját, mert elég mélyről lehet csak elrugaszkodni. Semmit nem lehet siettetni.
A világ több nálad, ahogyan az egész is valami sokkal összetettebb, mint maga a részek összessége. Mert miközben összeáll, válik valamivé. Út közben. Épp ezért, légy rá büszke, hogy rész lehetsz, mert valami nagyobbhoz tartozhatsz. Valamihez, amit TE is összetartasz. És amikor megtalálod a helyed, ebben a csodálatos rendszerben, az a tökéletes illeszkedés. A hely, ahol pótolhatatlan vagy. A hely, ami nélküled nem lenne az ami. Hát nem erre vágyunk mindannyian? Nem ezt hajszoljuk egész életünkben? Boldogság? És vajon melyik a boldogság? Megtalálni ezt a helyet, vagy ott is maradni? Még akkor is, ha nem mindig érzed azt a kényelmet, azt a bizonyos tökéletes illeszkedést. Olykor fájdalmas és szétfeszítő. Lehet boldogság maradni? Mert a rendszer élő és mozog. Változik, formálódik és ha biztos vagy benne, hogy ott a helyed, ahhoz a bizonyos érzéshez mozogni kell vele. Nézőpontot váltani, fejre állni, meggörnyedni, majd újra kiegyenesedni. A tökéletes illeszkedés ígéretéért. Bármennyire is úgy tűnik olykor, hogy most már kész, megérkeztünk, pihenhetünk végre, az eufória elillan. Ha rád zárják a koporsót, majd megérkezel. Addig a rendszer mozog. És te vagy mozogsz vele, vagy kegyetlenül fájni fog. Lehet ez a boldogság?
A MI sokkal több, mint a te és én. Hiszen a mit megtöltik, összetartják, és olykor eltávolítják, az érzéseink, a boldog pillanataink, a nehézségeink, a megvívott csatáink. A MIben benne vagyunk úgy is, amilyennek egymást látjuk. Egymáson keresztül.
Van egy A pont. Amikor megszületsz. És van egy B is. Amikor távozol. A köztük lévő távolságot mindannyian megtesszük, ez alól senki nem lehet kivétel. Ezt az utat azonban meg lehet tenni egyenesen, még akkor is, ha völgyet óriási hegy követ, amit meg kell mászni, vagy tengereket kell átúszni érte. Vagy meg lehet tenni össze-vissza kerülgetve az akadályokat, de ha azt hiszed, hogy kikerülheted a nehézségeket, vagy a leckéket, tévedsz. A fájdalmat nem lehet megúszni. Késleltetni esetleg. A hegyek és a tengerek, jönnek és aztán távoznak és mindig lesznek újak. Megérted, hogy mit tanítanak, vagy sem, nem számít. Engedd be őket, fogadd el és amikor eljön az idő, hagyd hogy távozzanak. Az okok keresése leginkább csak önsajnálathoz vezet és egy-helyben tart.
Ami történik velünk, legyen az jó vagy rossz – ajándék. Nem ruházható át, csak a tiéd. – És mondok jobbat. Te választottad. – Vedd el hát! Mert amit nem fogadsz el, azt kegyetlenül rád teszik.
El tudom fogadni, ami nem változtatható?
Megtaláltam a helyem? Kész vagyok forogni a rendszerrel?
Tudom mit akarok?
Kiderül…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: