<<Magányból és könnyből, láncot fon a Bú…
Hű szolgája, a Mélységnyi Bánat, lassan
nekem ront, s letarol.
Könnyű a dolga. Hagyom magam.
Súlyos a béklyóm… ami sárba ragaszt.
Fekete köd borul körém: Rád emlékszem.
S mint álmos méz-pók tapadós csápjai,
Kinyúlnak felém kín-szavaid…
Iszapos csillaggá csordulva üzenik:
Hogy… nem szeretsz… Kedvesem.>>
Na valahogy így… 🙁