Vége a vizsgaidőszaknak és lassan úgy tűnik, újra több fölösleges időm lesz, hogy írjak. Rossz kedvem van. Nagyon. Pedig hivatalosan már nincs is vasárnap ugyebár. 🙂 Tönkretettem a laptopom, ma 2 hete. Cukrot és teát sikerült beleborítanom, amitől igen elveszettnek érzem magam. Se internet, se a zenéim, se semmi. Hozzámnőtt. Persze az ember igen könnyen hozzászokik a kényelemhez, a jóhoz. Őszintén szólva sajnos a rosszhoz is. Annyira bele tudunk süllyedni a saját kis mocsarunkba, hogy gyakran még segítséggel sem vagyunk képesek kievickélni, nemhogy saját erőnkből. Mert a megszokott kényelmes, legyen az bármennyire ártalmas, rossz, vagy akár teljesen közönbös. Ismerős a szerelmes pár, akik már 5-6 éve együtt “járnak” és belefásulnak egymásba? A szemükön lehet észrevenni, abból, ahogyan egymásra néznek, abból, ahogyan egymással beszélnek, sőt abból is, ahogy egymáshoz érnek. Úgy viselkednek, mint akik már 30 éve házasok és megjegyzem a 30 éves házasoknak, sem kellene így viselkedni, hiszen hiszem és vallom, hogy az, aki azt állítja, hogy a házasságban a szerelem elmúlik és szeretté alakul átt, blabla, az gyáva. Az gyáva, vagy gyenge fenntartani a szerelmet és ez nem valami rószaszín tündérmese. Nyilván más egy 6 hónapja és egy 30 éve tartó szerelem. De lehetséges. Annak kell lennie, különben nincs értelme a játéknak. De ez egy másik történet. Ha időm engedi, ezt is biztosan kifejtem majd bővebben.
Visszatérve az említett szerelmespárokra; rossz rájuk nézni… még veszekedni sem tudnak egy egészségeset. Tudjátok, ahogyan csak az igazán szerelmesek tudnak… 🙂 Igazából nem is az a célom, hogy leírjam milyen egy ilyen pár, azt gondolom, aki figyelmes és érzékeny az ilyesmire, már jópár ilyen esetet látott. A cél inkább az, hogy meg kell érteni, hogy ki kell tudni mondani, hogy vége, hogy nem megy tovább. Nem szabad attól félni, hogy nem lesz másik, hogy nem lesz jobb, hogy egyedül maradunk, stb. Napi szinten találkozom ezekkel a kifogásokkal. Az ilyen ügyeket egyszerűen muszáj lezárni, mielőtt bajt okozna. A legnagyobb gond egyébként az, hogy az ilyen párok egyébként tökéletesen jól megvannak egymással. Működőképes kapcsolat, nyugodt, kiszámítható hétkönapokkal, kiszámítható jövővel és gyakran még a hagyományos jajj édesem, cuncimókusom, drágám, szeretlek, stb. szavakkal is kiegészül. Csak épp egy valami hiányzik. Ami értelmet adna az egésznek. Igazán sokkal jobban megbecsülhetnénk azt a szeretlek szót. Ha lesz egyszer egy normális kapcsolatom, azt szeretném, hogy amikor kimondom, hogy szeretlek, az egy alkalom legyen, az jelentsen is valamit és ne alakuljon az ki belőle, hogy valójában már nincs is megbeszélnivalónk, vagy bármiféle mondanivalónk egymásnak, csak ezt a szót mondogatjuk, ha aktuális, ha nem, ha szükséges, ha nem…
Elhisszük a megszokásról, hogy szerelem, pedig az semmi több, csak szimpla kötődés, ami inkább egy fiziológiai folyamat, mint lelki, vagy szellemi történés. Egyszerűen csak elkezd valami hozzáragadni a napi rutinunkhoz, mint a reggeli, vagy a lefekvés. Ez az, ami igazán veszélyes.
Hogy írjak valami izgalmasat magamról is: úgy nézett ki, hogy kezd kialakulni valami köztem és egy réges-régi exbarát között. Képzeld, még nem hevert ki, egy nemrég történt szívösszetörést… 🙂 Nekem már csak az ilyenek jutnak. 😀 De nincs mitől félni, lassan 3 hónapja beszélünk minden áldott nap, de találkozni még nem hívott el, rendesen bele tud taposni a lelkembe mostanában és erős a gyanúm, hogy leginkább csak az ágyában tudna elképzelni. Persze ennek azért örülök is, mert ha másképp lenne, akkor meg én félnék egy kapcsolattól, attól, hogy összetöröm a szívét, vagy attól, hogy én aktuálisan még mindig nem vagyok jól…
Annál viszont többre tartom magam, hogy ilyen összejárogatós dologba belemenjek. És hogy miért? Mert ember vagyok. Fölöslegesen meg ne bántsuk meg egymást ha nem muszáj. Hiszen nincs semmi érzelemmentesen. Előbb-utóbb az egyik részről elindul egy érzelmi szál, és azt már nem lehet megállítani…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: