Régen írtam…nagyon-nagyon régen. Sajnálom. Gépem sem volt, meg életem se igazán. Nagyon kevés időm volt, rengeteg dolog történt velem. Férfiak… ó mindegy egyébként, leginkább említést sem érdemelnek. Nem is emelek ki egyet sem közülük, mert teljesen felesleges. Inkább leírom, bennem hogyan csapódtak le ezek a dolgok és mi a konklúzió.
Már egy éve, hogy vége lett Vele…rég túl kellene, hogy legyek rajta. Hiszen nem is találkoztunk, nem is beszéltünk, se telefon, se semmi. Saját érdekünkben nem engedtem. Akkor miért is nem vagyok még mindig jól? Mi az ok, ami miatt egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni Őt?
Képtelen vagyok a párkapcsolatra. 🙂 Voltak próbálkozások, sikertelenül. Csak Ő van, mindenhol, mindenkiben, még ha nem is tudatosan. Nem mondanám, hogy bárkiben keresem, mert azt tudom, hogy nincs még egy olyan ember, mint Ő. Azonban kapcsolaton belül érzések nem jönnek ki belőlem. Nem tudok érzelmeket produkálni. Nem kell, hogy a szerelemről beszéljünk, szükségtelen. Olyan alap érzelmek sem mennek, mint hiány, vagy tisztelet a másik irányába. Viszont egyre hatékonyabban vagyok önző. Mégis olyan önzés volt ez, amitől nekem lett rosszabb és egyre nagyobb lett a lyuk bennem. Igazság szerint azt hittem, már túl vagyok a történet ezen részén és már rendbe jöttem. Nos nagy tévedés volt. Egyébként is hiányzott, gondoltam rá, de aztán…kiderült, hogy barátnője van. Igen. Újrakezdett, továbblépett, én meg továbbra is egyedül vagyok…ez pedig nem véletlen. Nem azért van, mert nem volt lehetőségem kapcsolatra. Csak is azért, mert még nem állok készen rá. Isten tudja kész leszek-e rá valaha.
Tehát most már nem csak fizikailag vagyok egyedül. Lelkileg is nélküle maradtam. Egy másik lánnyal osztja meg a problémáit, a lakását, az ágyát, az életét… egy olyan lánnyal, aki ráadásul még szimpatikus és szép is. De csak utálni tudom. Mert olyat tehet, amit én nem. Amit én soha nem tehetek majd, sőt, soha nem tehettem igazán.
Tiszta szívemből szeretem Őt. Mióta csak először láttam szeretem, még akkor is, ha ez így furán hangzik, vagy hihetetlen.
Még jobban el kell tűnnöm az életükből. Amennyire csak lehet. Legalább neki legyen a körülményekhez mérten jó. Azonban végső soron mi a helyes döntés? Amit hosszú távú túlélésre hozunk? Mert, ha tudnám, hogy holnap már nem kelek fel, vagy 2, vagy 3 napon belül, vagy egy éven belül, vagy sorolhatnám, nem lenne kérdés, hogy vele legyek-e. Tehát akkor mi a helyes út? Mi a jó választás?
Oda fog hozzá költözni a lány egy hónapon belül…így is szenvedek, az csak a megkoronázása lesz az egésznek. Csak egy mondat kattog az agyamban folyamatosan: Már számtalanszor kellett végignéznem, ahogyan elveszítem…nem akarom ezt újból átélni.