Hihetetlen mennyi gyáva ember él ezen a Földön. Megijedni egy megszokás miatt kialakult hiánytól, és elmenekülni valami elől, ami talán működhetett volna, gyávaság.
Ebben a világban az önzőség börtönében élünk. Mert ÉN akarom, mert ez NEKEM jó, mert ez NEKEM járna, mert NEKEM jól esne… az, hogy ezzel téged megnyomorítalak, le van sajnálva. Hiszen te, mindig is te maradsz. ÉN vagyok a lényeges. Te pedig, ha eléggé szeretsz ENGEM, elfogadod ezt, és ki is szolgálod az ÉN igényeimet.
A gyávaság és az önzősége együtt talán a legrosszabb párosítás. Meg lehet ijedni. Én is megijedtem. Nagyon. Tulajdonképpen már azt sem tudtam milyen bármit is érezni. Szeretetet, hiányt, vagy egyáltalán tiszteletet a te iránt. De legalább nem menekültem el előlük hanyatt-homlok, fő vesztve. Mert tudom kezelni a félelmeimet és nem ők kezelnek engem.
A játék lényege a fájdalom. Úgy tűnik, én jól játszom, mert a lényegből sok van. Túl leszek rajta. Hamarosan. Annyira hamar, hogy még magam sem gondolnám. Mert ilyen lettem. Aki naivságot kapott a sorstól ajándékba, az egy idő után meg kell, hogy tanulja, hogyan is felejtünk hamar… de a szívem azért megrepedt. De csak repedt… nem tört. Meggyógyul.
Olyat sosem ígérünk, hogy nem hagyom, hogy újra csalódj. Olyat nem mondunk, hogy maradhatunk barátok. Aki ilyen szavakkal dobálózik, vagy ilyet kér, nem tudja, mit beszél. Az ember nem kér, vagy mond olyat, ami meghaladja a képességeit a betartásukat illetően.
Zombiként mászkáltam ma az emberek között. Néha mosolyogtam magamban, néha kicsordult egy-egy könnycsepp. Tudatosítva, hogy ebből ugyan már nem lesz semmi, lassan hazaérkeztem és meséltem és sírtam és vigasztaltak. Pontosan annyira estem szét, mint amikor megcsalt. Csak sokkal hamarabb leszek rajta túl. Sokat forogtam ma bizonyos kérdéseken. A rosszullétem okára vonatkozik legtöbbje. Én nem őt vesztettem el. Az nem fájna. Egy reménysugarat vesztettem el, egy párkapcsolatra. Egy reménysugarat, a szerelemre. Egy reménysugarat, a kilépésre abból a martini és cigaretta füst ízű világból, amiben élek. Csak újra hinni akartam valamiben, amiben nem hiszek. Csak egy kicsit újra irracionális akartam lenni. Csak egy kicsit újra romantikus… azt hittem menni fog. Hiszen valamikor ilyen voltam. Csakhogy az az ember, aki átment mindazon, amin én, sosem lesz többé ilyen.
Különben is, hogyan léteztem volna egy kapcsolatban egy emberrel, aki kisétált miattam egy 2 éves kapcsolatból? Tudom hogyan. Rettegve. Hisz, akkor velem is bármikor megteheti. Tehát mindent összevetve, bár nagyon szenvedek, ez így van rendjén.
Apával rengeteget beszélgettem. Meggyőződése, hogy bosszúból közeledett felém újra, hogy érezzem, amit ő érzett, mikor elhagytam. Nem hinném, hogy én hiszek ebben. Ennél igazibbnak tűnt. Azt mondta, hogy ne aggódjak, jön az a herceg, csak miközben nyergelt, a ló fejbe rúgta és kórházban van. Csak nevettem rajta. Nem vagyok már kislány és már romantikus sem egy jó ideje. Nem hiszek a hercegben, nem kell megmenteni. Ahogy sajnálni sem kell, pláne nem aggódni értem. Egész, tiszta és ügyes vagyok a magam fél, sáros, ügyetlen, menthetetlen és ripityára tört módján.