Sokat vacilláltam ezen a bejegyzésen. Hogy megírjam-e, vagy hagyjam még érni…mondjuk holnapig. Ám mindig azon vagyok megrémülve, hogy annyira döbbenetesen gyorsan változnak az érzéseim, hogy esetleg az ami ma annyira égetően bennem van, hogy gyakorlatilag szétveszít, holnapra talán úgy foszlik szét, mintha soha nem is lett volna. Egyetértek azzal, ha most azt gondolod ez nem egészséges. Szerintem sem az. Azonban ennek köszönhetően döntöttem úgy, hogy írok ma.
A volt iskolámban, gimimben voltam ma. Favét volt. Az a találkozó, aminek a keretein belül, 4 éve megtetszett. Töprengtem napok óta, hogy érdemes-e elmennem, de úgy döntöttem képes vagyok megcsinálni. Ahogy betettem a lábam a suli küszöbén, az összes emlék, amit otthagytam minden erejével támadt rám és ezt a falon lévő képek is csak segítették. Láttam magunkat a lépcsőn, ülni a padon és beszélgetni. Láttam magunkat a kápolnában, az aulában táncolni és láttam magunkat egy oszlop mögött csókot váltani. Elérzékenyültem néhány fontos, jelentőségteljes pontnál sétálva, de összességében jól viseltem. Meg akartam élni, meg akartam küzdeni vele és le kellett győznöm. Világos volt mit kell tennem, hát magamra kaptam a kabátom és útnak indultam. Körbejártam az iskola környékét. Mindenhová elmentem, ahonnan emlékem volt. Ellátogattam a parkunkba is. Leültem a törött padra, hintáztam, rágyújtottam és a hely minden részletét újra feltérképeztem. Megdöbbentett, mennyi mindenre nem volt időm akkoriban figyelni. Ablakokat, tárgyakat fedeztem fel, amik bizonyosan ott voltak már korábban is, csak a figyelmemet kerülték el. Érdekes volt. Azt hiszem ez a helyes szóhasználat.
Az a hely, mindig is közel állt a szívemhez. Már előtte is sokat jártam oda. Egyedül. Ma rájöttem, hogy az az icipici, két hintából és egy padból álló játszótér, velem analóg… a lelkemmel. Egy szóban tudom ezt leginkább megragadni: elhanyagolt. Elrejtett, zárt, magányos, szemetes, tele csikkel, őszi falevéllel, teljesen céltalan ottléttel. Koszos, törött, kopott és csak helyenként látható már a festék a padon, vagy a hintán. Azonban számomra mindezzel együtt válik annyira szerethetővé. Annyira különlegessé, egyedivé, a hatalmas panelházakkal körülzárt magányosságában… Nem maradtam sokáig. Elég volt az a 10 perc, amíg a cigimből szinte észrevétlenül kiesett a parázs. Miközben távolodtam, ott hagytam az emlékeim és a rossz kedvemet is. A nap sütött és én azt éreztem menni fog újra az életem, csak le kellett zárnom az ügyet. Ehhez képest most, amíg írok, ismét kiütöttek az érzések. Bár arra is rádöbbentem ma, hogy a fájdalom nem rossz. A fájdalom ihlető, a fájdalom haladásra, alkotásra sarkall. Mindig alkotok, ha fáj. Valamit mindig, s ki tudja, talán egyszer hasznos dolog is lesz benne.
Nem emlékszem minden egyes napunkra. Nem emlékszem tettekre, nem emlékszem konkrét beszélgetésekre. Kiváltott érzésekre emlékszem. Amikor a koliban sétáltam kimondottan fájdalmat éreztem, emlékszem, hogy sírtam ott egyszer. Kinn, a parkunkban, nyugodtság vett körül. Benn az iskolában néhol feszültség, néhol boldogság, és volt, ahol intenzív fájdalom. Bánt, hogy nem emlékszem kézzel fogható dolgokra és fogalmam sincs miért van ez, de a felkavarodó érzések éppen elégségesek voltak, hogy tudjam látni, milyen is volt a mi kapcsolatunk. Évekig, ha valaki csak a nevét juttatta az eszembe, vagy az időszakot, amikor jártam vele, csak dühöt éreztem. Semmi mást. Nem tudtam jóra emlékezni. Most valahogy egyben láttam és miközben hazafelé vezettem, tudtam, át kell gondolnom, tiszta fejjel, hogy mit kaptam, mit adtam és miből mennyit. Fantasztikus élményeim vannak, úgy éreztem eszköz lehetek, ami őt segíti egy cél felé. Azt hiszem küldetéstudatom volt. Fogalmam sincs miért. Azonban rengeteg fájdalommal járt. A különbözőségünk, az időszak, amikor annyira elhagyott… minden alaklom amikor elhanyagolt, nem figyelt rám, kiabált, nem várt a kapuban, nem kísért el valahová, ami nekem fontos lett volna, a féltékenység, a hazugságok. Annyi fájdalmat kaptam attól a kapcsolattól, hogy utólag visszanézve el sem hiszem. Ráadásul értetlenül állok a dolog előtt, hogy akkor miért is maradtam vele…és most döbbenek rá, hogy ennyire szerettem? Tényleg ennyire nagyon? Ez az emlék sajnos ennyire nem maradt meg bennem…hosszú időn át csak a fájdalom meg a düh volt, ami emlékeztetett arra, hogy egy kapcsolat romjain táncolok. Nem emlékeztem mennyire szerelmes is voltam. Megdöbbentő. Viszont azt hiszem helyes volt elfelejteni és hiba volt visszahozni…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: