Az a lány vagyok, akit szabadon megcsókolhatsz egy buliban, holnap úgyis idegenként tekint rád. Az a lány vagyok, aki nem pusztán tud úgy tenni, mintha semmi nem történt volna, hanem úgy is érzi, mintha nem történt volna semmi. Az a lány vagyok, akit nem tudsz megbántani, azzal, hogy mással kell, hogy lássalak, de fordított esetben ez téged se zavarjon. Az a lány vagyok, akivel együtt lehetsz, ha mindketten akarjuk, de az a lány is én vagyok, aki lelkiismeretfurdallás nélkül visszautasít, ha épp nincs hozzád kedve. Szabadon távozhatsz. Sértettség és fájdalom nélkül. Az a lány vagyok, aki nem fog küzdeni érted, sőt egy lépést sem tesz irányodba, de az is, aki elvárja, hogy tégy meg mindent, ha engem akarsz. Az a lány vagyok, akit már nem tudsz igazán megbántani, maximum a felszínen, ugyanis az érzéseim és a lelkem már nem osztogatom. Tudod, ezekre még szükségem van. Az egyetlen dolog, ami csak az enyém. Az a lány vagyok, aki megadja neked azt az illúziót, hogy játszhatsz vele, habár a szálakat ő mozgatja. Az a lány vagyok, aki szörnyen fél attól, hogy egyedül marad, viszont az is, aki halára rémül egy normális kapcsolat lehetőségétől is. Mindez akár egy időben is. Az a lány is én vagyok, aki nem akarja feladni önmagát, aki nem akar megváltozni, kiszolgáltatottá válni és különösképpen szerelmes nem akar lenni, még akkor sem, ha ez minden, amire vágyik, még akkor sem, ha te vagy az, akire vágyik.
Nagyon félek. Nem akarok adni magamból, nem akarom elveszteni a határaim, nem akarok lebegni, nem akarok minimálisan sem eggyé válni valakivel. Nem akarom kevéssel beérni, ha több is járna. Hiszen miért maradjak hű egy valakihez, ha, amikor akarom, akár minden nap más ölelhetne. De nem ölel. Mert ölelni azt szoktuk, aki fontos nekünk. Rég éreztem ezt. Rég éreztem azt, hogy ragaszkodnak hozzám. Különösen azt éreztem régen, hogy számítana, ha amikor egy férfivel beszélgetek, hirtelen nem én ülnék ott, hanem egy talán ugyanilyen okos, csinos, szép nő. Tehát rég nem éreztem helyettesíthetetlennek magam és jómagam is rég éreztem helyettesíthetetlennek a mellettem ülőt. Nem akarom, hogy az, akit ma megcsókolok, ne legyen többé helyettesíthető. Mi lesz, ha helyettesíthetetlen lesz és elveszítem? Annyira kelekótya vagyok… mi lesz, ha elpazarolom, elhanyagolom, eltöröm, nem vigyázok rá? Sosem éreztem magam túl kompetensnek egy igazi kapcsolatban, bár mindig tudtam mit kellene tennem, valahogy ha olyan emberrel járok, aki iránt érzek is valamit, elveszítem a fejem és nem viselkedem logikusan. Hisztizek, balhézom a semmin és egyáltalán a létező összes eszközzel igyekszem elijeszteni az illetőt. (Azért kibírták már páran, csak az első pár hónapig tart.) Azonban most, hogy ennyire kijöttem a gyakorlatból, és ennyire nem tudom már milyen félteni valakit, biztos, hogy nem vigyáznék rá megfelelően. De miért áltatom magam, hogy azért félek, mert a másik, vagy én sérülhetek? Én az önállóságom feladásától rettegek, nem akarok függni valakitől, nem akarok áldozatokat hozni, nem akarom az életem megosztani és különösképpen nem akarok szabályokkal élni. Ijesztő az is, hogy egy kapcsolatban jelenleg semmi többet nem látok, mint szabályok szükségtelen rendszerét.
Úgy megy minden, ahogy mindig is szerettem volna. Olyan embert képzeltem magam mellé, akivel nem egy diszkóban ismerkedem meg, olyan embert, akivel hosszasan randizunk, beszélgetünk, megismerjük egymást, és amikor megtörténik az első érintés, remeg mindenünk, mert már annyira vágytunk rá, az első csókot pedig még jóval az első érintés után képzelem. Meg akarom élni a vágyakozást, a végsőkig, amíg bírom. Olyan embert képzeltem el, aki elég erős személyiség, hogy ne gyűrhesse maga alá az én elsöprő erejű személyiségem. Olyat, aki elég férfi, hogy én nő tudjak lenni. Olyat, aki mellett nem kell figyelnem arra, hogy milyen szavakat használok, hiszen elég művelt, ahhoz, hogy megértse, miről beszélek. Olyan férfit, aki mellett nyugodtan lehetek okos, aki mellett intellektuális felüdülés az eltöltött idő, azonban olyat, akivel szörnyen bohóc is lehetek, mert humorérzéke is van. Olyat, aki tud újat mondani, akitől tanulhatok. Aki kíváncsi rám, az életemre és képes figyelni a legapróbb részletekre is, hiszen tudja, hogy mindig abban van a lényeg. Olyat, aki elég érett mindehhez… és most így megy minden. Pont, ahogyan elképzeltem, hogy milyen lesz. Én meg fekszem az ágyon és minden nappal egyre jobban rettegek, hogy hol jön el a pont, ahol kötődni kezdek, ahonnan képes lenne megbántani, ahonnan tartozom neki például a hűségemmel, ahonnan már nincs visszaút attól, hogy egy pár vagyunk… ahonnan az övének kell nyilvánítanom magam. Reszketek, még a gondolattól is. Nem tudom kész vagyok-e rá, Rád… Egyik nap időt akarok, másik nap azonnal fejest akarok ugrani ebbe a helyzetben, ahol törődnek végre velem. Mondd, hogy van időm, mert az a lány vagyok, aki félelmetesen önző…