pont olyanná, amilyen valójában vagyok

Néztem, ahogy arról beszél mennyi lány volt, vagy lehetett volna, aki bármit megtett volna érte, vagy beleszeretett. Nem volt kellemetlen, sem a téma, sem a helyzet. Magamról tudom, hogy minden ember, akivel összefújt a szél, hozzá járult ahhoz, aki lettem és pusztán ily módon, e kapcsán fontosak. Ezen kívül szívesen beszélek is róluk persze, mert jó sztorik, vagy éppen kinevethetővé teszem magam, és annyira jó összehasonlítani az akkori valakit, a mostani önmagammal, mert így látom csak igazán a belefektetett munkámat és az időt, hogy ki lettem és főleg, hogy kiből. Sosem feszengem ilyen témákkor, semmi olyan nincs bennem, hogy biztos még mindig őt szereti, mert így és így beszél róla… hálás vagyok, hogy ilyen szempontból mindig tisztában voltam vele, hogy egy nagy kalap baromság, amit a sok ifjúsági magazin ír… Tudod arról, hogy hogyha a pasid az exéről beszél, akkor még mindig őt szereti, vagy ha nyitott szemmel csókolózik, akkor nem szeret…

Sőt, kimondottan érdekel a téma. Hozzá tartozik, és mindent tudnom kell, ami hozzá tartozik. Én is mindent meg akarok mutatni, mert ha Neki készültem, akkor látnia kell, az erőket, amik pontosan olyanná formáltak, amilyenre szüksége van. Biztos vagyok benne, hogy néhány tulajdonságom, talán pont azok, amiket a legjobban értékel, vagy szeret bennem, sosem alakultak volna ki, ha az Alkotó, nem ilyen kemény vésőkkel farag… és szépen összeáll bennem a kép, hogy minek miért kellett történnie… amiket sosem értettem. Olyan puzzle darabok, amik hiányosságukkal, éles végükkel és a köztük maradt ürességgel sebezték és karcolták a lelkem forrnak eggyé most és lassan látni vélem önmagam…

Tehát örültem, hogy beszél, hogy megnyílik és csodálat közelien hallgattam. Ha valakinek önbizalma van, mindene van. Nem kell Adonisznak lenni a jobbnál jobb nőkhöz, csak kellő mennyiségű önszeretet kell hozzá. Ha van taktika, van stílus és van némi ego, minden van. Nem új keletű a dolog, láttunk már hasonlót számtalanszor. Ahogy mesélt, először azt gondoltam, hogy akár én is lehetettem volna valamelyik lány. Biztosan meg tudott volna hódítani. Talán nem adtam volna magam könnyen, de meg tudott volna törni. Meg tudta volna szerezni azt a lányt, aki voltam. Csak kicsit játszottam el ezzel a gondolatsorral, amikor bevillant a felismerés… és most?

Azt mondta, még az arcom is megváltozott. És tehetetlen voltam. És kiszolgáltatott. Mi van most? Elérkezett az idő, hogy igenis meg tudna bántani, de ezt már eddig is tudtam. Korábban is éreztem, hogy oké, most már gyakorlatilag védtelen vagyok. Azonban most közel sem ez nyomasztott leginkább. Leírhatatlan félelem futott át akkor rajtam. Annak a félelme, hogy lecserél… ez annyira banális. Különösen így leírva az, de egyszerűen nem tudom máshogy megfogalmazni. Féltem, hogy van szebb, van jobb, van több, van érdekesebb és legfőképpen, hogy van valahol egy valaki, aki nem én vagyok. Többé nem akartam, hogy legyen. Mióta ismerem először ijesztett meg, hogy elveszíthetem. Abban a pillanatban egyszerre éreztem magam boldognak, hogy ez hosszú idő után újra felmerül bennem és nyomorultnak ugyanezen dolog miatt.

Boldogság, szeretet, egység, párkapcsolat, hiány, tisztelet, barátság, önkontroll, vágyakozás, fájdalom, félelem, gyűlölet… ugyanazon dolog, különböző vetületei, vagy tévedek? Ezek az impressziók, lassan kikristályosodnak bennem és fogalmazódnak meg egyetlen szóban: szerelem. Rendben, tegyük fel, hogy elfogadom, hogy megtörtént a lehetetlennek hitt nagy dolog és újra szerelmes lettem. Tegyük fel, hogy viszont szeretnek. Tegyük fel, hogy nekem lett teremtve, hogy tökéletesen passzolunk, tegyük fel, hogy minden rendben… de hiába teszem fel, az élet nem így működik. Az élet elveszi, amit ad, az életben nem lehet bízni. Az életben a tündérmesék nem végződnek happy enddel, az életben a játék lényege a fájdalom.

Valahol, azonban boldoggá tett, hogy ezt érzem. Bizonyíték volt arra, hogy tényleg fontos nekem és nem is akármennyire.

Csak lehet, hogy eddig nem tűnt fel benne számomra a férfi, aki bárkit megkaphatna. Hinni akarom, hogy elég vagyok, hinni akarom, amit mond, hogy ez most tényleg más, de nagyon nehéz. Pedig megvan a magamhoz való önbizalmam, csak nem bírok ki több veszteséget. Hiszen miért is ne csúszhatna ki a kezeim közül? Mivel tudok többet vagy vagyok jobb, mint akárki? Egyszerű a képlet, csak jó az időzítés… csak jó a mikor. A ki sosem számít eléggé. Azonban ha ez így van, a ki, jelentéktelen, mozgósítható és lecserélhető.

Némileg sötétre sikerültek ezek a sorok, de csak azért, mert valahol mögöttük, egy okos, logikus, sérthetetlen, felnőtt nő képébe bújt kislány áll, aki nagyon naiv, nagyon buta, irreális, és akit a legapróbb szél is elfúj. Akit igenis meg kell védeni, akármilyen erősnek is mutatja magát olykor. Akit igenis meg kell menteni, akármi is a véleménye a hercegről. Aki egy álomvilágban él, ami, amikor teljesülni látszik, a világ legijesztőbb, legsötétebb, legkilátástalanabb útvesztőjévé változik.

Ez semmi más, csak egy teljesen hétköznapi, normális dolog. Ami mindenkinél, ugyanennyire banálisan jelentkezik a szerelem járulékos részeként. Legalábbis ezt hiszem. Azonban én most csak egyet akarok. Kelleni. Szükségletté válni. Egyedivé és pótolhatatlanná válni. Pont olyanná, amilyen valójában vagyok.