Valami sokkal többet akarok nyújtani, mint eddig. Nem szenvedek, sehol egy kis fájdalom, tulajdonképpen nincs problémám és írni szeretnék, próbálok. Nagy feladat ez, így egy üveg bor társaságában láttam hozzá, kizárva mindazt, ami körülvesz. Nem törekszem semmilyen konkrét téma kifejtésére, csak számba veszem a dolgokat, úgy ahogyan azok jönnek és jól megrágva, (némi nyelvi játékkal élve) kiköpöm ide őket, Neked, aki ezt olvasod.
Emlékszem az első napomra itt az egyetemen. Vasárnap délután költöztem be és egyedül voltam a saját kis világomban, mintha egy idegen bolygóról érkeztem volna. A kislány alig intett búcsút szüleinek, útra kelt egy bolt keresésére. Mindenem volt. Ruhám, ital, étel, ami szükséges, de én mást akartam. Cigarettát kellett vennem, ha már így rám köszöntött a nagy szabadság. Több mint egy órát bolyongtam a városban, ugyanis rossz irányba indultam el az üzlet felé. Egy doboz narancssárga PalMal a zsákmány, amire azonnal rá is gyújtottam. Fojtó meleg volt és a bolyongás is kimerített, fáradt voltam. Talán ennek is köszönhető, hogy az az egy szál cigi rosszabbul esett, mint valaha. Féltem, hogy talán hányni is fogok, de rögtön az első után, újabb dohányrúd került meggyújtásra. Három év telt el, azonban a beköltözés napjai még mindig így telnek. Itt valahogy eláraszt a szabadság. Vagy csak elárasztott.
Két éve lehetett, amikor egy buliban már nem bírtam meginni a sört, amit kikértem. A kezemben hoztam haza az üveget, amit a szobában betettem a hűtőbe és csak hónapokkal később ittam meg, szénsavmentesen, de leírhatatlanul jól esett. Mint a kisgyermeknek, aki nem léphet bele egy pocsolyába, mert ünneplő ruhában van és összepiszkítja azt. Várja a pillanatot mikor végre átöltözik és már szabadon játszhat, akár magát összesározva is. Igen, azt hiszem ilyen érzés lehetett. Most pedig szinte a legnagyobb természetességgel választottam ki és vettem meg a jól ismert bort, könnyeden is fogyasztom, és ha megunom a bölcselkedést kimegyek rágyújtani a megszokott cigarettámból. Felnőttebbnek érzem magam és egy kicsit talán az is vagyok. Talán még nem mindenki látta meg az analógiát, amit én már tudok.
Azon a bizonyos első vasárnapon itt, más is történt. Sokat bolyongtam valami/valaki miatt, ugyanis először rossz irányban indultam keresésére, aztán mikor megszereztem, belekóstoltam, és talán először nem is esett annyira jól, mint azt vártam, de második és harmadik próbálkozásra egészen megrészegültem tőle. Amikor ő távozott, becsuktam az ajtót, ami nem kizárt, hogy azóta is zárva áll. Minden figyelmemet a zárt ajtó kötötte le, és az, hogy mi módon nyithatnám azt ki újra. A kulcs azonban örökre elveszett és akárhányszor indultam is őrült keresésére, nem találtam. Az idő pedig kérlelhetetlenül telt és a mindenki arról beszélt, hogy pusztán az én kulcsom veszett el, az övé újra kinyitotta ajtaját. A sört, nem bírtam meginni, kézben vittem haza, és amikor hónapokkal később szénsavmentesen újra megízleltem jobban esett, mint valaha… azonban az ajtó sosem nyílt ki többé. Észre sem vettem, hogy néhány szuperhős az ablakon próbált meg bemászni. Sokan bejutottak, sokan csak megpróbálták, de végül mind az ablakon kívül landolt. Nem azért, mert nem voltak elég „szuperek”, pusztán miattam, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki, aki nem az ajtón át érkezik, bejuthat.
Évek múlva valaki belépett. Fogalmam sem volt honnan érkezett, de egyszer csak előttem állt és engem akart. Rámutatott arra, amiről igazán sosem tudtam, hogy a háznak hátsó ajtaja is van. Hiába akartam kiküldeni, nem tehettem, hiszen végül is ajtón érkezett és a saját szabályaimat mégsem szeghetem meg. Maradt. Újraépített engem, a házat, az életem és a kis belső világom. Megtette, amit sosem hittem, hogy lehetséges. Idővel már azt sem bántam többé, hogy a kulcsom elveszett, ugyanis ez biztosított afelől, hogy többé más már nem képes bejönni. Azonban ehhez az én erőmre, az én küzdeni akarásomra is szükség volt. Néha boldogan, néha egészen megkeseredetten harcoltam, de kitartottam, ugyanis engem is kíváncsivá tett, hogy sikerülhet-e ez az egyértelműen kudarcra ítélt vállalkozás. Ma is gyakran állok meg az ajtó előtt. Néha csak sóhajtani egy nagyot, néha egészen az élettel való vitatkozásig fajul a pihenő a csukott bejárat előtt, az igazságtalanság miatt, hogy az én kulcsomat elvették. Gyakran kinevetem az ajtót, gyakran érzek dühöt, gyakran vagyok szomorú és gyakran el is sírom magam, de többé már nem adom fel, többé nem kutatok kulcsok után, többé nem akarom semmilyen alternatív megoldással kinyitni.
Mi a tanulság? Lényegében annyi, hogy tanulj a hibáimból. Te, aki ezt most olvasod, soha, semmi esetemre sem szabad elhinned, hogy nincs másik esély, hogy nincs újabb lehetőség. Az élet mindig ad új utat, amin járhatsz, amennyiben a régi kicsúszott az irányításod, esetenként a lábaid alól. Gyakran mi választunk magunknak új utat, gyakran más valaki teszi meg helyettünk, de lényegében a változás, vagy az, hogy felnőj önmagadhoz elkerülhetetlen. A saját életedből nem maradhatsz ki, még akkor sem, ha a szereposztást nem feltétlenül te határozod meg.
A herceg nem okvetlenül az, aki csukva hagyja maga után az ajtót, de még az sem, aki az ablakon próbálkozik csellel bejutni hozzád. A herceg nem hősködik, a herceg leleményes és elég okos ahhoz, hogy tudja, hogy egy házba nem csak egy ajtó vezet. Az Igazi, csak egy mese, a lehetőség a valóság, amit bárkiben felismerhetsz, feltéve, hogy kinyitod a szemed. Az, hogy valakit számodra mennyi idő meggyászolni, sokszor nem is pusztán rajtad múlik, hanem a felmentő érkezésén is. Van, hogy a herceg késik, de lemaradnod róla lehetetlen. Megesik az is, hogy nagyon sok rossz házba csenget be, ugyanis eltéved a tiédet keresve, mégis garantálom, hogy megérkezik. Ne ijedj meg, ha gyászidőszak letelte ellenére is meg-megállsz az ajtód előtt. A tiéd, az életed része és a hallottainkról is megemlékezünk néha. Az se lepjen meg, ha a két érzés össze sem hasonlítható egymással, egyértelmű, hogy minden szerelem más és nem mindegyik a rózsaszín ködtől a nyuszikámig terjed. Van mélyebb, van letisztultabb, ami tényleg engedi, hogy szárnyalj. Minden ember, aki képes bejönni az ajtódon, személy szerint Neked van kitalálva és okkal kerül az utadba még akkor is, ha nem egy életre szól a találkozásotok. Minden idő, amit kapsz, érték, arra van, hogy fejlődj, hogy tökéletesítsd magad és szépen összeálljon egy ember, sok száz másik összeollózásából. Én olyan személyeket is a részemmé tettem, akik talán soha nem tudják meg, mekkora hatást is gyakoroltak rám, de én emlékszem, minden szerepre. Ettől sem kell megijedni, így még egyedi maradsz, hiszen nincs még egy ember, aki ugyanolyan arányban választ részeket magának, mint Te… és talán egyszer Te magad is részévé válsz valakinek, akkor is, ha az elkerüli a figyelmedet. Az ítélkezést pedig felejtsd el, attól, hogy valaki mosolyog és látszólag rengeteg ember veszi körül, még lehet nagyon magányos, és nem tudhatod milyen kiindulási alapból kellett megépíteni magát. Hiszen ezt az utat, mindenki végigjárja. De sebaj, legalább tudod, hogy nem csak Te vagy egyedül.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: