Azt kérdezte tőlem valaki egyszer, hogy sok kompromisszummal jár-e egy párkapcsolat. Rengeteggel. De valamit valamiért. Az érem párkapcsolat nélküli oldalának ugyanúgy megvannak a nehézségei, mint ennek az oldalnak. Ezt csak az tudja, aki igazán mélyről is szemlélte mindkettőt.
No nekem kijutott innen is, onnan is a jóból. Megküzdöttem a magánnyal, és megküzdöttem magammal is, érted és talán mindkettővel főként a személyiségemért. Azért az emberért, aki lettem, és bár ezt már annyiszor olvasta mindenki, az eredményért legyen akár jó, akár rossz, csak magamat okolhatom. Ezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy mindkét oldal jár fénnyel és csillogással és jár démoni sikolyokkal is. Csak a hatásosság kedvéért. 🙂 Szóval visszatérve a kompromisszumra olyan jó lenne egy tuti receptet írni, hogy hol van az a pont, amikor még tiszta kompromisszum és hol léped át azt a határt, amikor már önmagad és talán a meghatározó elveid, értékeid beáldozásáról van szó, anélkül, hogy bármi is történne ezért cserébe a másik fél felől.
Szeretnék egy jó receptet kapni, hogy továbbadhassam. Hogy elmondhassam Nektek, hogy nézzétek, két evőkanál elv, négy teáskanál meghajlás, fél liter őszinte szeretet, egy kávéskanál önérvényesítés, ugyanakkor, egy evőkanál önfeláldozás, ahogyan az édes ételbe is kerül egy csipet só. Többnyire… Na és akkor kész van. Ezek után én garantálom, hogy a másik fél is nyit, ő is enged és kiegyensúlyozottá válik a mérleg és nem érzed minden alku után úgy magad, mint egy kifacsart citrom, amiből már semmi nincs, de még a héjára is szükség lesz. De nem tehetem, mert nem tudok receptet és nem adhatok garanciát, még egy kevésbé önző társsal szemben sem.
Mivel mindannyiónknak megvannak a “tyúkszemei”, amiből nem tudunk, vagy csak kis részben vagyunk képesek engedni és amin, ha csak egy kicsit sikerül mozdítanunk már úgy érezzük, mi mindent megteszünk, őrült kemény munkával, míg a másik csak koncként lök elénk valamicskét. Ilyenkor érezzük, hogy kifacsartak minket és többre nem vagyunk képesek ezért a kapcsolatért, mert fogy az energiánk, és mert ha csak még valamit kérnek tőlünk, úgy érezzük, az egész személyiségünket kell alávetni egy másik embernek, aki semmit nem tesz meg azért, hogy erre csupán részben jogosult legyen. Persze lehet neki is megvan a “tyúkszeme”… Mintha pengeélen korcsolyáznánk, ha szabad egy ilyen képzavarral élnem.
A határok megtalálása és átlépése. Adni tudás és elengedés. Mindegyikhez érteni kell. Tehát hol az a határ, ami még kompromisszum két ember boldogságáért, és ami már egy személy önszándékú lecsupaszodása, egy másik megtartásáért, attól rettegve, hogy talán a következő még ilyen sem lesz, ha lesz egyáltalán…?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: