Annyi hasonlattal és példával próbáltam már megragadni emberi létünket, hogy mára már magam sem tartom őket számon. Ismerősek a vonatszerencsétlenségek, a klasszikusak, amit a tv-ben is láthatsz, amikor nem tartják be a menetrendet, ütköznek, kisiklanak, akár 3-4 szerelvény is? Ma arra jutottam, hogy mindannyian olyanok vagyunk, mint a vonatok. Húzzuk a magunk kis hosszabb-rövidebb szerelvényét, ki-ki a saját célja felé.
Gyakran érzem, hogy fontos a munkám, és fontos embereket szállítok, akik időben szeretnének a munkahelyükre érni, és nem is engedek a belsőmbe akárkit, kizárólag helyjeggyel szállhatnak fel rám, de bizony gyakran vagyok személyvonat, ahol nagy a tumultus, ahová szinte bárki felkapaszkodhat, és ahol az emberek könnyen és gyorsan cserélődnek és közel sem annyira elitek, amennyire szeretném, hogy azok legyenek. Viszont az is megesik, hogy tehervonat vagyok, és úgy érzem, cél nélkül cipelek megannyi szemetet A pontból B-be. De valahogy sosem csak az számít, kiket szállítok és mi az aktuális feladatom, hanem az, hogy milyen az út, amit megteszek, és hogy mindig ott a cél, ahová meg kell érkeznem. Na meg persze az, hogy az állomásfőnök jobban tudja nálam, hogy hová mikor is indulhatok el és melyik helyen mennyit kell várakozással töltenem.
Igen, vonatok vagyunk. Sok esetben keresztezzük egymás útját, gyakran egymás akadályaivá is válunk és az is megesik, hogy csak egy-egy állomáson futunk össze, de valamennyiünknek egy célja van. Egyszer megérkezni. Viszont valahogy mégsem azok az igazán nagy találkozások, amikor 200-al elrobogunk egymás mellett, fel sem fogva, hogy merre tartunk, hanem azok, amikor egymás mellett tudunk haladni. Olykor bevárva a másikat, olykor utat adva neki, bízva abban, hogy a következő állomáson ő sem indul nélkülünk. Van, hogy te haladsz elől, megesik, hogy én, de amíg tudjuk, hogy egy irányba haladunk, ez semmit sem számít. Az is megesik, hogy távol kerülünk egymástól, de hiszem és tudom, hogy az irány egy, és még ha kitérőkkel is újra mellém kerülsz majd.
Igen, volt már, hogy kisiklottam, volt már hogy játszottam a körIC-t és egy képzelt cél felé csak önmagam kergettem. Volt, hogy késett a járatom, volt, hogy átjáróházzá váltam, voltak, akik elém ugrottak, állítottak már mellékvágányra és azt hiszem lesz is még ilyen. De ezek mit sem számítanak, amíg visszatalálok a saját utamhoz és a saját embereimhez.
Úgy gondolom, hogy ha nem tartjuk be a menetidőt, nem tudunk várni és esztelenül rohanunk az állomások felé, az csak katasztrófához vezethet. Gyakran a teljesen közös célok egyedüli szemmel tartása okozza azt, hogy az egy irányba igyekvők menthetetlenül ütközzenek, vagy annyira összegabalyodjanak sínjeik hálójában, hogy nem tudják többé, hogy saját útjukat tapossák, vagy már másén robognak. A mesék sem csak abból állnak, hogy hol volt, hol nem boldogan élt, míg meg nem. Minden érzelemnek két pólusa van és meg kell tanulni megélni mindkét szélső pólust, de a köztük lévő átmeneteket is. Így már nem keseredem el, ha kocsikat csatolnak le mögülem, mert az élet rendje a távolodás, ahogyan a közeledés és újraegyesítés is. Van, hogy valami már nem része az életünknek többé és csak az emlék marad meg, hogy hozzájárulhattunk ahhoz, hogy valaki szintén elérhesse a célját, hogy valaki hozzánk tartozott valamikor, de nem volt szükségszerű, hogy ez így is maradjon.
A vonatom robog. Hol lassabban, hol szinte felismerhetetlenségig összemosva a tájat. Elmegyek melletted, haladok melletted, sosem felejtelek, és mégis megtanullak elengedni. Az maradok, aki voltam, de mégis megérzem a változás szelét, ami immár nem akadályoz, hanem hátszéllé válik.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: