A szerelem olyan, mint az önkifejezés egy fajtája. Én szeretek írni. Ez is az önkifejezésem egy fajtája és lassan bekerül a magamról leggyakrabban említett tulajdonságok közé. „Milyen ember vagy? – Írok.” Elsődlegesen persze magamért csinálom, és mint ilyen azért fontos, mert engem kikapcsol, mert felszabadultabb vagyok, mikor időt szakítok rá, leülök, és csak gépelek, úgy, hogy az ujjaim még mindig nem érik utol a gondolataimat, legyek akármennyire is fáradt. De hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel milyen benyomást keltek abban, aki mindezt olvassa. Mert igenis miattad is csinálom. Szeretnék belőled érzelmeket kiváltani, meg akarlak nevettetni, tanítani is akarlak… hatni akarok rád. Utálhatod, tetszhet, az nekem már nem számít. De ne maradj közömbös. Hagyd, hogy hatással legyenek rád bizonyos dolgok.
Ilyennek látom a szerelmet is. Csináljuk első sorban gyakran magunkért. Mert boldogok akarunk lenni, mert társra vágyunk, mert meg akarunk érttetni valaki által, mert találni szeretnénk valaki hozzánk hasonlót, hogy megerősítsen minket abban, hogy amilyenek vagyunk, és ahogyan élünk az jó, vagy nem rosszabb, mint ahogyan mások csinálják. De nyilvánvalóan nem csak rólunk szól a történet. Hiszen a másikra akarunk hatással lenni, a másikból szeretnénk érzelmeket kiváltani, őt akarjuk tanítani.
Önkifejezés, mert magunkat akarjuk meglátni, vagy sokszor erőszakosabb formában beleerőltetni a másikba. Olyan érzés, mintha tükörbe néznél. A tükör pedig nem hazudik, látható benne, ha gyűrötten ébredtél és az is, amikor úgy tűnik, a világ kevesebb lenne a mosolyod nélkül. Ha álarccal fordulunk, a tükrünk felé, viszont is ennyit kapunk. Se többet, se kevesebbet, mint amit őszintén mi magunk is adunk. A tükör gyakran felvidít, másszor elkeserít, de egy biztos, aki nem szereti saját magát viszont látni, a másikat sem fogja tudni tisztán szeretni, ugyanis nem hiszi majd el, hogy van benne szerethető.
Persze egy jól sikerült kapcsolatban ez a fajta önkifejezés is jól, kölcsönösen és harmonikusan működik a felek között, azonban ha végül az útjaink mégis szétválnak, észreveszed majd, hogy semmi sem lesz ugyanolyan. Mert most már benned vagyok. Beléd rajzoltam, írtam, égettem magam, és meghatározó részeddé váltam. Te sem leszel többé másik nekem. Inkább én leszel, csak másként, csak részben. Hiszen te is ott maradsz bennem.
Tudod, szerintem miért nem lehet soha lezárni a szerelmet? Azért mert egy tükör akárhány darabra is törik szét, a legkisebb darabjában is meglátod magad.
A szerelem olyan, mintha két lélek összeforrna. És mindegy mennyi ideig tart ez a fajta egyesülés, ha a két félnek el kell válnia a lélek képes különálló részekké szakadni újra, de ami már egyszer összeforrt, soha nem válik szét éppen ott, ahol összeolvadt. A lelkem egy darabja nálad marad, de ettől te nem leszel több, hiszen a tiéd is hiányos marad, átszakad hozzám. Minden szerelembe belehalunk egy kicsit, de ezzel az új, furcsa hibrid lélekkel is lehet élni. Ha el tudom fogadni, hogy bizonyos részeim nem hozzám tartoznak többé és bár te bennem ragadtál, képes vagyok rá, hogy beépítselek magamba. Valahogy így képzelem azt, hogy a szerelem, örökké nem múlik.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: