lánc

Szerelem, vágyakozás, álmok, kétségbeesés, düh, komplexus. Tudod már mik ezek, ugye? Az életem. A közkedvelt témák, amikről bejegyzéseim nagy része szól. Nem kell a szomszédba mennem, hogy ihletet keressek, hiszen nagy részük, csak úgy rám hullik az égből, bár leginkább nem feltétlenül áldásként. Ha kérdésed van, válaszolok, mindenről van véleményem, ha kell, adok tanácsot, bármi kapcsán az én, te, mi témában.

Hiszen optimista vagyok, hiszek abban, hogy bármi, amit akarunk megváltoztatható, hogy minden működőképes, hogy az ember maga az akarat és a tett, így a happyend garantált.

Aztán eljön az éjjel és sírógörcsöt kapok. Vagy éppen olyan felfoghatatlan mértékű dühöt érzek, amiről nem tudom, honnan jön, és annyira tehetetlen vagyok vele szemben, hogy még álmomban is elkísér. Persze van, hogy még az elalvástól is rettegek, mert nem mindig kapok levegőt és őszintén félek, hogy egyszer megfulladok. Rendszeresen migrénem van, rágom az ajkam, és gyakran a körmöm is és valami miatt állandó lelkiismeretfurdallásom van.

És én, a problémamegoldó, mint a jó tv néző, szemlélem egy üvegen keresztül az életem, amint tovább pörög. Nézem a kislányt, akit valaki a semmi közepén felejtett. Merev, feszült izmokkal egy irányba bámul, amerre a távozót elsietni látta. Sokáig hezitált. Utána is szeretett volna menni, de el is akart távolodni. Egy darabig jobbra-balra szaladgált, de a két ellentétes érzés egyformán erősnek bizonyult, így ott maradt egy helyben állva. Nézem, ahogy minden egyes rossz döntését magára aggatja, amelyek, ha mégis mozdulni szeretne, láncokként feszülnek a testére. Benne a múlt és a jövő kötöttek status quo-t.

A naiv, holnapra nem sokat adó lány, most retteg minden új naptól és a változás legapróbb szelétől is.

Igen félek. Rettegek, hogy elfelejtenek, hogy nem vagyok szerethető, félek az idő rohamos múlásától, a múlttól és a jövőtől, de leginkább tőled és folyamatosan csinálnom kell valamit, hogy ne emlékezzek minderre. Különben a béke felbomolhat és indulnom kell.

De a valóságban nincs jobbra, vagy balra, csak az élet szakadéka van, mely megéletlenül tátong az orrom előtt.

A valóságban csak a döntés van. A döntés, hogy megbocsátok-e valaha magamnak és elengedem, ami soha nem volt az enyém, remélve, hogy a szakadék, amelybe besétálni készülök, nem túl mély,…vagy…húzom magammal az emlékeim láncait és a dühöm, valami olyan dolog miatt, ami egyáltalán nem is biztos, hogy létezett.