Járt utat...

„Járt utat a járatlanért el ne hagyj!” – tartja a régi jó közmondás, mely minden nyelvben megtalálható valamilyen formában. Az emberiség legnagyobb szerencséjére azért nem mindenki követi ezt a jó tanácsot.

Hisz különben még mindig számról csorgó vérrel tépnék egy cafatot a nyers húsból és nem indulnék hosszabb útra attól tartva, hogy a föld esetleges végéhez érve le találok zuhanni. Mindenesetre biztosan nem itthon ülve írnék az életről.

Számomra ez a mondás minden, ami a változás ellen hat, minden, ami az emberiség lényege ellen való. Generációról generációra adjuk át, a változással szembeni ellenállást. Az pedig, amit ennyi ember tilt, félelmet kelt. Márpedig mi emberek, nem szeretünk félni. Pedig, attól, hogy valami más, még nem kellene automatikusan az ördögtől való kategóriába helyeznünk.

A kitaposott ösvényt és a járatlan utat egyetlen dolog különbözteti meg egymástól és ez nem az, hogy az egyik helyes, a másik pedig helytelen.

Pusztán csak az erőfeszítés. Az egyik nem jobb, mint a másik. Egyszerűen csak könnyebb. Pedig az út közben tett erőfeszítéseink azok, amik megédesítik az utazást. Amennyiben a cél a boldogság egyáltalán nem is kell, hogy mindannyian egy úton haladjunk, már csak azért sem, mert mindenkit más tesz boldoggá. Mi magunk, pedig azáltal mutatkozunk meg, hogy erőfeszítéseinket mennyire kísérik sikerek, vagy kudarcok. Így ha folyton a kitaposott úton haladunk, valójában semmit nem tudunk meg magunkról. Az út, csak arról az emberről mesél, aki először végigjárta azt.

Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem haladhatunk időnként ugyanazon az úton egy irányba, együtt küzdve az akadályok, de sokszor inkább egymás, vagy saját magunk ellen. Viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy megesik, hogy bár a cél nem változik, új útra kell lépnünk. Ez önmagában még se nem jó, se nem rossz. Még könnyebb is lehet, amennyiben olyan energiát emésztett fel az egymás elleni harcunk, a versengés, amit a közös utunk építésére is fordíthattunk volna. Lehet nehezebb, ha folyvást hátra tekingetünk, és magunk ellen kezdünk harcolni, miközben az utat teljesen elnyeli a bozót és többé már nem látszik a cél. De ezt már mi töltjük meg jelentéssel az által, hogy a változásra koncentrálunk, vagy pusztán önmagunkra. Arra, hogy mi lehetett volna ha.

Persze mindannyian félünk az ismeretlentől, mert bizonytalan. Mert nem tudjuk mi les ránk, a következő bozótból, ahogyan azt sem, hogy egyre sűrűsödnek az indák, vagy pusztán csak gyorsabban haladunk és fogy az erőnk. Nem mintha nagyon lenne választási lehetőség. Az utadon így is, úgy is egyedül maradsz néha, a harcodat így is, úgy is meg kell vívnod néha, ha úgy döntesz, hogy megállsz, akkor is. Ilyenkor is harcolsz, pusztán annyi változik, hogy nem haladsz. De harcolsz. Harcolsz a változás ellen.

A változás csak van. Önmagában semmi, amíg a saját érzéseinket nem kapcsoljuk hozzá. Egy fa is, önmagában csak van. De azt ne feledd, hogy nem számít tüskések-e az ágai, vagy virágosak, árnyékot mindkettő adhat, ha jó irányból közelítesz felé.