Mi azért ezt jócskán megfejeljük. Részemről attól válunk igazán társas lénnyé, hogy a másik függvényében értelmezzük magunkat. De tovább megyek, szerintem nem léteznek tetteink, a másikkal való összefüggések nélkül. (Az abszolút értelemben vett másikról beszélek, tehát bármelyik emberről, aki nem én vagyok.)
Soha semmit nem teszünk, soha sehogy nem viselkedünk, csak úgy önmagáért valóan. Valahol mindent áthat mások valós, vagy képzelt jelenléte. A másokra irányuló hatni vágyás, legyen az pozitív, vagy negatív töltetű érzelmi hatás, de hatás legyen, s így egyszersmind ne semleges. Persze az ember saját érdeke is, hogy jól érezze magát a bőrében és egészséges legyen, de minden saját érdekünk is túlmutat rajtunk valami távolabbi cél felé, amibe valamilyen úton, módon, mindig belekavarodik valamiféle másik. Hogy ne okozzak csalódást a szüleimnek, hogy méltó társ legyek, barát, vagy épp feleség, jó anyja a gyerekemnek, kitartó a munkában, megfelelni a főnökömnek, vagy épp egyszer példaképpé válni (valaki(!) számára).
Mintha az életünk valóban egyfajta folyamatos felkészülés lenne egymásra és egymás által. Bizonyára mindenki ismeri az elméletet, mi szerint egy pillangó egyetlen szárnycsapása, a Föld másik oldalán egy tornádót idézhet elő. Ez nem más, mint a pillangóeffektus, a káoszelmélet meghatározó része.
Én sem beszélek másról, hiszen kivel nem történt még olyan, hogy akár egy idegen egyetlen jól irányzott mondata, hullámokat kavart volna az állóvízében? Aztán megesik, hogy észrevétlenül hurrikán válik egy fuvallatból, a stabilnak hitt valóság összeomlik, s kényszeredetten új rend alakul, épp a káosz által.
Nem nagyszerű innen nézni a napjainkat? A kimondott szavainkat? Számomra ez a rendezett összevisszaság maga a csoda. Az a csoda, amivel nem megteremthetővé, de élő valósággá válik az ideális világ(om).
De ez nem csupa rózsaszín maszlag, ez nem pusztán a „semmi nem ok nélkül való” közhely fordítása. Számomra ez hatalom és így felelősség, ami arra int, hogy ne akarjak cél nélkül minden jöttmentből hatást kiváltani… Persze ez legkevésbé sem jelenti azt, hogy csak tőlünk és a felelősségérzetünktől függ, mikor válunk viharrá, és mikor viharvertté. Csak egyfajta emlékeztető, hogy ne felejtsd el, aki mindig tornádósat akar játszani, az szeresse a romokat takarítani, különben előbb-utóbb maguk alá temetik.
Szóval igen, lökdössük egymást össze-vissza, akár a billiárdgolyók az asztalon, és néha, aki meglökött, veled együtt esik a lyukba, néha várni kell rá, mert még az asztalon van dolga és megesik, hogy rövid érintkezés után, ellentétessé válik a mozgás iránya, de ez mit sem számít, amíg az a bizonyos lökés, jó irányba mozdít.