Emlékszel, mikor azt mondtad, Téged bánt, hogy egyetlen bejegyzés sem szól hozzád? Talán nem értünk meg erre korábban, nem tudom és nem is szeretném megtippelni miért nem írtam Rólad, rólunk előbb.
Tisztában vagyok vele, hogy megnehezítjük egymás életét, ahogy azzal is, hogy ha Te nem lennél, én nem csak hogy nem ez az ember lennék, de talán már egyáltalán nem is léteznék. Kristálytisztán cseng a fülembe, amikor elmondtam Neked, úgy érzem nincs lelkiismeretem, és Te nemes egyszerűséggel ennyit válaszoltál: „De, Klau, van. Csak mostanában hozzám beszél.” Ebben van minden, amit jelentesz nekem. Nem csak a lelkiismeretem, de minden, ami nem jut el hozzám, amire süketté válok, vagy amit nem látok meg, Rajtad keresztül ér el. Valahogy tényleg olyan, mint valami aranyérem két oldala. Mindig Te vagy a másik oldal, legyen szó bármilyen szélsőségemről. Csoda, hogy irigyellek? Hisz, ha az egyik oldalt nézed, a másik árnyékban marad, eltörpül, olyan, mintha senkit nem érdekelne, pedig igenis, összetartoznak, bár azon kívül, hogy az anyag ugyanaz összehasonlíthatatlanok. Mert más a csiszoló…
Csoda, hogy azt gondolom, sokszor könnyebb neked? Hisz, én mindig csak a saját oldalamról láthatom a tiéd, igazán szemből sosem. Ha te könnyűvé válsz, én elnehezedem, ha te tiszta vagy én szennyes leszek, és amikor káosszá válok, te hirtelen rend leszel. Mert a rendszer mindig egyensúlyra törekszik. Mint az inga, ami ha csak egyszer is a szélsőség irányába mozdul, egész biztosan ugyanannyira kileng a másik pólus felé is, mert a törvényszerűségeket senki nem hazudtolhatja meg!
Tudom, hogy legtöbbször leszakadnál erről az éremről, tudom, hogy keresed a saját utad, ami ellenkezője kell, hogy legyen az enyémnek, azért, hogy megmutathasd a te oldalad, ami csak általad lett fényesre csiszolt és egyedi mintázatú az évek során. De összekapcsolódtunk és így, ha ellentétes irányba indulsz is, hozzám képest leszel más. Nem tudom lemosni, mindig előtted járok majd, de boldogan engednélek magam elé, ha tudnám, hogy úgy tisztábban látsz. Sok a lábnyom előtted, ne haragudj, sokszor csak tébláboltam és nem haladtam, előtted meg mindent összetapicskoltam, de hidd el a bozót töviseit is igyekeztem összeszedni.
Viszont úgy érzem sokszor épp te vagy az, aki nem hiszi, hogy az én árnyékom nélkül is értelmezhetővé válhat.
Mindenki arra vágyik, amije nincsen. A probléma ugyanaz, csak a köntös változott, az évek alatt, amit magára öltött. Neked több elismerésre lenne szükséged, nekem pedig több szeretetre. Nekem előbbiből van több, neked utóbbiból, szóval azt gondolom, ezt is, mint annyi mindent, leginkább egymásnak tudjuk pótolni.
Gyűlölöm, ha egy probléma megköti a kezem és tehetetlenné válok az események viharában, különösen, ha a természet erői téged tesznek próbára, még ha tudom is, hogy képes vagy kioldani az életed gubancait. Csak annyit kérek, hogy attól, hogy hátra tett kezekkel nézem, ahogy esnek a villámok és dörög az eső, ne hidd, hogy nem épp egy villámhárítót tartok magam mögött.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: