állóháború

Állóháború. Vársz. Várok. Nem adod ki magad és így én sem nyílok meg. Nem kérsz és nem kérlek. Nem mondod ki, így én sem merem, de akar…

Nincs kijelentés, csupán tapogatózó halk kérdések rezdülése érezhető. Néha. Néha feléd fordulok, néha mintha lépni szeretnék…mégis, tovább várok és az időnként hozzám eljutó halk neszekből próbálom kitalálni, vajon indulsz-e már, vajon nézel még? Hátrálsz?

Hát lépek egyet és egy pillanatig elhiszem, hogy magad sem vártál másra, hogy talán közelebb engedsz, de nem mozdulsz. Én pedig úgy teszek, mintha mit sem számítana. Visszalépek és hátat fordítok. Meghagyom az időd, a teret, a távolságot, mely közénk feszül,fenntartom a status qou-t.

Szeretnék visszanézni, szeretném tudni itt állsz-e még, vagy végérvényesen elrejt előlem a tejfehér köd. Aztán újra, mintha valami zajt hallanék, érezlek. Ismét odafordítom az arcomat, de semmi. Feszülten figyellek és várom, ami nem történik meg, míg szoborrá dermedve állsz a tegnap és a ma csatájának frontvonalában.

Döntök, leteszem a fegyvert és nem lövöldözöm tovább vak szavakkal. Indulok afelé, aki hagyja, hogy eltaláljam,afelé, aki nem fél megmutatni, hol és mekkora sebet ütöttek rajta lövéseim. De még mielőtt a döntést tettekre válthatnám, közelebb lépsz, én pedig újra hiszek, mert hinni akarok és folytatjuk tovább a semmit.

A semmit, amihez ragaszkodni próbálok, de te a realitást szorítod két kézzel és nélküled hiába.

Tudod mik az igazán valóságosak? A konkrétumok, azok igaziak. És milyen ironikus, hogy épp ezekből nem ajándékozol. Miért fontos definiálni? Azért, mert megmutatni nem tudod, arra,hogy érezzem, így esélyem sincs, szeretném legalább tudni, hogy meddig állunk még egymással szemben, előttünk a soha nem csökkenő távolsággal és kimondatlan szavakkal a hátunk mögött. Még akkor is, ha körülbelül sejtjük mit rejtünk el.

Elbizonytalanítasz.Elbizonytalanít ez megdermesztett valóság, az állandó általánosítás. De játszom tovább, mert jó hinni abban, hogy talán, néha nap, ugyanazt várod.