…jó előre szeretném leszögezni, tudok róla, hogy van kivétel, és tőlük előre is elnézést kérek, de ugye akinek nem inge…
Egy barátnőmmel, néhány héttel ezelőtt, egy igen igényes kávézóba beszéltünk meg találkozót. Késő délután érkeztünk és a kirakati asztalnál foglaltunk helyet. Nem volt szükség hosszas megbeszélésre, igen hamar eldöntöttük, sörözni fogunk. A rendelésünk felvételét és kiszolgálásunkat egyaránt a pincérnő különös tekintete kísérte. Mi pedig beszélgetni kezdtünk, hiszen a téma adott, és néhány korty után el is hangzik a feminista szó…elgondolkozom. Feminista?
Inkább csak szomorú. Mert nagy szavakat hangoztatunk, anélkül, hogy tudnánk, mit is jelentenek. Én úgy emlékszem, eredetileg az egyenlőség volt a cél, de valahogy ma úgy tűnik, inkább akar mindenki egyforma lenni.
Képzelj csak magad elé két kidolgozatlan, egyszerű, kontrasztos emberalakot. Épp olyat, mint, amilyenek a férfi és női mosdókat fémjelzik. A feladat az lett volna, hogy ezek a kontrasztos emberalakok közelítsenek egymás felé, az által, hogy határaikat azonos irányba kezdik el tágítani. És mégis, a célt és az irányt teljesen félreértve, a nők, mint az eszeveszett kezdték el radírozni a határokat, mielőtt az újak pontos helyét meghatározták volna és őrült módjára estek neki a hologram kisszoknyájának, hogy azt átfestve eltűntessék. De ez csak úgy volt megoldható, hogy a szoknyából két félelmetesen vastag láb lett…nem volt visszaút, stabil lábakon terjeszkedtek saját gátak és keret nélkül, amíg, hamarosan újabb határt sértettek. Belefolytak a férfiba. A férfi pedig, válaszul, más választása nem lévén, kényszeredetten és tétován szintén fellazította határait.
Azt kell, hogy mondjam, a végeredmény két teljesen hasonló, kivehetetlen alakú és formájú paca lett, egymásba folyva, melyek fölött egy fekete, kerek folt emlékeztet kérlelhetetlenül, hogy ott valamikor egy fej foglalt helyet…
Én pedig nem is igazán tudom, kire haragszom jobban. Abban viszont biztos vagyok, hogy amikor a nagy emancipáció útjára léptünk, magyarázat nélkül hagytuk magára a férfit, akinek azóta lövése sincs, mit kezdjen a kialakult új helyzettel. Mit kezdjen a nővel, aki nem egyenjogúvá, hanem vele egyformává vált, mit kezdjen a nővel, aki gátjai mögül kilépve, kéretlenül már az ő határaiba is bele-bele folyik? Mi maradt neki, amiben férfiként férfi tud maradni?
És a férfi reagál a változásra. A férfi megpróbál férfi és mint ilyen, erős maradni, a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt. Előbbi módszere a testépítés, utóbbié pedig a teljes érzelmi infantilitás. Mert erős férfi az, aki nem érez, nem érzékeny, vagy ha véletlenül még is, akkor arról soha nem beszél, és azt főleg nem mutatja ki. És létrejön az érzelmileg ugyan csökevényes, de magát erősnek gondoló Ádám, aki összeszarja magát, ahogy Évával találkozik, mégis azt gondolja, bátorságáról tesz tanúbizonyságot, azzal, hogy érzelmileg még inkább visszafejlődik és beéri Éva bizonyos részeivel…
De hát ugye ki is bírna el egy teljes nővel? Csak az, aki teljes férfi tud lenni. Az pedig sosem lesz teljes, aki magából bizonyos részeket kirekeszt.
Mi pedig nap, mint nap panaszoljuk egymásnak, hogy nincs egy normális férfi kerek-e világon és közben senkinek fel nem tűnik, hogy a nemek és a nemi szerep nem formálódnak csak úgy összefüggések nélkül. Mert ha Éva lerángatja a kalapot és a nadrágot Ádámról, elfelejtve, hogy tisztelnie és csodálnia kellene, Ádám nem fog tétlenül állni lemeztelenítetten, a fagyot várva. Két opciója marad – vagy megtanul szoknyát hordani, vagy páncélt ölt. De attól, hogy valaki tetőtől talpig robosztus vasba rejtőzik, még pici és gyenge marad belül. Aki pedig gyenge, nem képes tonnás páncélja hordozására, hiszen a viseléssel rá nehezedő súlyt is alig bírja. Így minduntalan csak egy helyben áll, ahhoz pedig ugyebár nem nagy bátorság kell.
Szóval tudod mit? Nagyon meguntam. A nő férfias, a férfi nőies és közben mindkettő a másik szélsőségein élcelődik…
Meg akartuk mutatni a világnak, de ez rég nem feminizmus…ez uniformizmus.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: