words

Annyi mindent hallottam már, aminek semmi jelentősége nem volt, hogy a szavak már úgy futnak át rajtam, mintha nem is ütköztek volna semmibe. Mintha ott sem lettem volna. És az idő mindig engem igazol. Meghallgatom, ha akarod, még azt is játszhatjuk, hogy elhiszem, de rögtön elengedem. Csak szavak.

Valahol, valamikor, amikor az ember kimondta az első mondatát, amikor először a szavakat választotta szándéka, vagy akarata közlésére, abban bízva, hogy úgy jobban megértik, vesztettünk. Mert szeretjük a könnyebbik utat választani, mert gyors és leginkább, mert súly és alaptalanul hagyhatja el a szánkat bármi. Nincs ebben semmi újdonság, mindenki tisztában van vele, hogy így van, mégis, mintha nem akarnánk tudomásul venni. Mert annyira szeretjük hallani, mert oly könnyen tudjuk mondani. Pusztán fénylő, csillogó, és ha akarjuk óriásira fújható szappanbuborékok ezek a szavak és egymás mellé illesztett mondatok, amik belül épp olyan üresek, mint maga a kimondójuk.

Megfeledkezünk arról, hogy számtalan eszközünk van még arra, hogy kifejezzük gondolatainkat, érzéseinket. Olyanok, amihez szükségtelen megszólalni, olyanok, amiket bizonyosan úgy ért mindenki, ahogy szánjuk. Mert mind univerzálisabb jelentéssel bír, mint akár egyetlen hosszan fejtegetett és részletesen elmagyarázott szavunk. Hiszen bármelyik buborékod olyan színben és fényben tűnik fel a másik előtt, amilyen szögből nézi, és ha akarja, addig változtathatja a nézőpontját, míg fel nem villan rajta az a bizonyos fény, az a bizonyos szivárványos csillogás. Aztán persze addig kombinálunk, míg fel nem merülnek a „Biztosan nem úgy értette…”, „Azt, akarta mondani…”, „Igazából úgy gondolta…” kezdetű mondatok. És a csillivilli buborék bizony mindig eldurran, egyetlen égő, a szemedbe csapódó csepp okozta csípő érzést hagyva maga után, amitől még egy darabig nem is látsz rendesen. Amiből a kimondó, bármennyire is szeretnéd, semmit nem érzékel.

Persze, ott vannak a gesztusok, ott vannak a tettek és végső soron ott a csend, melyben több minden történhet, mint a szóerdő rejtekén. De ezek túlságosan nehezek, ezek súlyosak, ezeknek mindkét félben nyoma marad, mert ezekhez alap kell.

Viszont mi emberek, a súlyoktól azonnal visszarettenünk. Mert ez kötöttség, mert ez visszahúz a földre. Hiszen itt mindenki csak lebegni akar, elfelejtve, hogy valahol az a célunk, hogy nyomot hagyjunk. Ehhez pedig tetszik, vagy sem, súlyok és keretek szükségesek, különben szétfolyik az egész.

Nem beszélve arról, hogy nem is minden kimondható. Persze, van jó pár kifejezésünk mindenre, de hogy mondod el a hiányt, a vágyat, vagy a magányt? Ugyanis mondhatom, hogy bárcsak itt lennél, közel sem fejezi ki azt, amit ébredéskor érzek egy olyan éjszaka után, amikor veled álmodom.