Valami rémes diszkósláger szövegét hangosan ordítva, arcomat a tömeggel egy irányba fordítva próbáltam elnyomni magamban az életem zaját. A fájdalmat, a hiányod, az elutasítást, a kétségeid, amik súlyát valami érthetetlen módon, én hordozom. Persze ordíthatok én bármilyen hangosan, lépéseim felvehetik a zene ütemét, a hiányod csak üvölt és üvölt bennem, az agyam pedig minden próbálkozásom ellenére egyszerűen nem kapcsol ki. Elmosolyodom. Miféle hiány? Hiszen csak egy jól kidolgozott illúzió az egész. Gyenge falakkal, gyenge báb, amit magam teremtettem valakiből, akiben láttam valamit. Én építettem a falaim köréd, akkor szétrobbantani is én fogom.
A gondolat összeforrt a tettel, a pult felé indultam. Most valahogy úgy éreztem, egyszerűbb szeretnék lenni, közönségesnek mutatkozni, hogy utálj, hogy szembe menjek mindennel, ami rád emlékeztet. Meguntam az azon való töprengést miért toltál el ismét magadtól, és hogy miért érzek mégis ilyen olthatatlan hiányt, ezért úgy döntöttem, alkoholban oldalak fel téged és mindent, amihez bennem kicsit is közöd van. Minden hiába, bár a falaim robbantak, üres maradtam, és a bennem kavargó üresség betöltésért kiáltott. A stroboszkóp villogó fényeinek kattogását szinte magamban éreztem és keresni kezdtem.
Keresni bárkit, aki enyhíteni képes ezt az űrt, amit a hiányod okoz. Míg mögülem, két kar át nem fonta testem és lágyan ringatni nem kezdett a zene ütemét tökéletesen követve. Az illata megbódított, a test-test közelség, az erő és a határozottság, ami áradt belőle, leírhatatlan volt. Óvatosan simított végig a hasamtól a mellkasomig, majd egy határozott mozdulattal olyan erőteljesen szorította csípőjét az enyémhez, hogy az izgalomtól szinte lélegezni sem tudtam. És hirtelen beugrott. Nem te hiányzol. A törődés, a csók, egy ölelés, bármi, amiben érezhetem, számítok.
A gondolataim, akár csak a fény, beleszülettek a felvillanással létrejött világosságba és az újra beköszöntő sötétség egyenként nyelte el őket, ezer és ezer újabb agyrémnek adva ezzel helyet. A kéz ismét végig simított, oldalra húzta a hajam és kicsit sem finomkodva csókolta végig a nyakam. Mintha csak ismernénk egymást, a mozdulatok, az érintések összhangja tökéletes, úgy éreztem, látnom kell az arcát, hát megfordultam…
…ott állt előttem maga a megtestesült múlt. A sosem lett kapcsolat, az ismeretlen és a tilos utáni felkorbácsolt vágyaimat hagyva maga után. Tudtam, mit kellene tennem, tudtam, hogy kérdés nélkül kellene sarkon fordulnom. De olyannyira dühös voltam rád és úgy éreztem ezzel is magamra hagytál, a lelkem törődésre vágyott, a testem remegéssel és édes bizsergéssel telt el, és bár talán tudtam, ez nem az a fajtája, amire a lelkem vágyik, hagytam, hogy átvegye az irányítást a bosszú.
Beletúrtam a hajába, magamhoz húztam és szenvedélyesen csókolva haraptam finoman az ajkába és a szám tovább csúszott a nyaka felé. Csak ennyit súgott a fülembe: „Mondd, hogy dugni akarsz.” Szerettem volna beszélgetni, szerettem volna valakinek a karjai között tudni magam, csókkal elaludni és öleléssel ébredni. De tudtam, a törődésnek ára van. Ezért bólintottam. Testtel akartam fizetni a lélekért… A szobájába érve egyedül vetkőztem le, és némán tettem szét a lábam. Nyögtem, amikor szükséges volt, néha-néha még talán élveztem is, bár csak egy hús-vér ember érintésére vágytam. Lassan derengeni kezdett kiére is. Azt kérte aludjak vele, de akkorra már tisztán láttam mit tettem. A lelkiismeretem felébredt, az alkohol elpárolgott és te újra megjelentél bennem, az elmúlt éjjel keserűsége pedig egyszerre öntött el. Jobban hiányoztál, mint valaha.
Így, mint a jó kurva felöltöztem, és visszasétáltam a saját szobámba.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: