Tele volt a fejem, a gondolatok a szokásos napi körcsatájukat vívták, a munkára rég nem tudtam koncentrálni, csak a rutin vitt előre. Krisztiánnal való kapcsolatom épp aznap lépte át egy hónappal a két évet, de azt gondolom, helyesebb lett volna a másfél éve halogatott szakításról megemlékezni, mint ezt ünnepelni. Tulajdonképpen elvoltunk, csak már attól dühös lettem, ha a nevét láttam a telefon kijelzőjén. Ilyenkor, mielőtt felvettem, átgondoltam, most épp melyik jól strukturált vitakörünket futjuk le. Volt itt pénz, munkahely, lekezelés, apáskodás, okoskodás, szex, agresszió, hogy csak néhányat említsek. Mindketten pontosan tudtuk, hogy melyik hogyan indul és mi a lefutása. De legalább mellőztük a meglepetéseket. Ez adott egyfajta biztonságot. Egy valami nem volt. Tisztelet. Eleinte „csak” férfiként voltam rá képtelen felnézni, végül már emberként is nullának tartottam. Tisztában voltam vele, hogy egy katasztrofális kapcsolatban vergődöm és ez leginkább engem minősít, de rettegtem, hogy talán képtelen vagyok egyedül állni a lábaimon. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy 2012. decemberében, már kimondtam, képtelen vagyok tovább folytatni. Döntésem felé egyre ijesztőbb őrjöngései taszítottak, úgy éreztem, csak idő kérdése, és egyszer pofon vág. Gyakran borult el teljesen és folyton ezen a borotvaélen táncoltunk. Ilyenkor sírtam és könyörögtem, hogy ne bántson. Végül konkrét tettlegességig nem fajult, megúsztam azzal, hogy karom erősen szorítva rántott magához és üvöltött, hogy nézzek rá. De nem ment. Nem tudtam ránézni, mert nem akartam látni ki is ő valójában. Nem akartam tudomásul venni, hogy ezt a viselkedést, ha megfeszülök sem vetkőzi le. A lelke mélyén, őszinte szerelmet és mélységes dühöt is táplált irányomban és soha nem volt kiszámítható éppen melyik ég nagyobb lángon. Én hidegen és közönyösen szerettem. Ez volt a legtöbb, amire akkor képes voltam. Nem hibáztatom. Ki viselné el ezt sokáig szó nélkül?
Szóval az utolsó csapkodós vitánkat próbálta tisztázni, bocsánatkérést rebegve decemberben, amikor kimondtam, szakítani akarok. De rémesen beteg és erőtlen voltam, lázasan egyensúlyoztam a tüdőgyulladás határán, így amikor búcsúzásnál mégis megcsókolt, nem ellenkeztem. Hallgatólagosan együtt maradtunk, ápolt és vígasztalt, míg fel nem épültem. Én pedig igyekeztem nem gondolni a szakításra, mert tudtam, még mindig nem vagyok elég erős hozzá. Így kergették egymást a napok üresen, Damoklesz kardjával a fejünk felett egészen január közepéig. Ekkorra már minden magamba zárt, nem pusztán párkapcsolati problémám ellenem fordult, és egyszerre kezdett felfalni. Csinos 8 kg-tól szabadultam meg, egy hónap leforgása alatt. A kisujjamat sem kellett mozdítanom, a kilók úgy hullottak le rólam, mint a megsárgult falevelek az őszi fákról. Tudtam, ha rövid időn belül nem nézek szembe a tükörrel, még komoly baj is lehet. A családom és a barátaim is aggódni kezdtek. Könyörögtem a természetfeletti erőkhöz bármilyen kitörési lehetőségért. És, ahogyan azt mondani szokták: vigyázz, mit kérsz, mert megkapod… Bence január közepén bukkant fel az életemben, egy rendkívül hatásos e-maillel. A blogomon keresztül talált rám, üzenete mintegy válasz volt a legutóbbi bejegyzésemre, melyben a lelkemet egy letűnt kapcsolatok szerelmei által telefirkált, színezett, ócska papírlaphoz hasonlítottam. A levelében ennyi állt:
Szia!
Szerintem a fehér lap unalmas, sokkal izgalmasabb dolgokat lehet kihozni, egy már önmagában is színes alapból. Szóval én szívesen megnézném a lapod, de attól tartok, hogy a “mikor” most pont nem jó.
Az üzenet ettől a vadidegen embertől teljesen felkavart. Órákig olvastam és ismételtem magamban a sorokat újra és újra, teljesen lefagyva. Egyértelmű volt, hogy tud Kriszről, nem volt tét, nem volt veszteni valóm, és én örömmel vetettem bele magam az új szerelem ígéretébe. Tudtam, csak hideg és üres érzelmeket tudok produkálni, így nem tartottam attól, hogy sérülhetek. Ő pedig nem érdekelt. Önzőnek kellett lennem, ez volt az egyetlen opció, hogy kitörjek a mókuskerékből.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: