A nagy találkozás előtt hajmosás és szárítás közben, na meg amíg többszöri belenyúlás után hatodszor is újrafestettem a körmöm, bőven volt időm teljesen beparáztatni magam. Leginkább persze, ahogyan ez lenni szokott, a kínos csend beállta aggasztott. Néhány kérdést szándékosan előre el is terveztem a fejemben, bár nem voltak hiú ábrándjaim, hogy közülük akár csak egy is eszembe jut majd, ha épp szükséges.
Erőfeszítéseim teljesen fölöslegesek voltak, a borban oldódó beszélgetés gördülékenyebben zajlott, mint reméltem. Utólag az egyetlen dolog, ami meglepett az, hogy mennyire nem volt hétköznapi. Nála minden szavam és gondolatom alkotóelemévé vált valami furcsa Rubik-kockának, melyet észrevétlenül forgatott ide-oda, kedve szerint. Bármiről beszélhettünk, mire észbe kaptam, minden egyes téma mérföldekkel került a felszín alá. Az egésznek gondolt életem és jól megalkotott kerek elméleteim pedig egyszerre csak hiányosnak és kiforratlannak tetszettek. Én pedig hirtelen úgy éreztem, megmagyarázhatatlan energia kerít hatalmába. Valami újra motivált, valami arra késztetett, hogy megkérdőjelezzek mindent, ami addig természetes volt.
Azt már akkor tudtam, hogy erre korábban senki nem volt képes. A teóriáim támadhatatlan falként vettek körül, a falakat szavakkal elöntött vizes árok védte és én, mint a vár úrnője, felemelt fővel a félelem legkisebb fuvallatától is érintetlenül álltam középen, biztonságban, stabilan és persze tök egyedül. Mindig. Nem állíthatom, hogy sosem vágytam arra, hogy valaki betörjön ebbe a börtönbe, de igazából a biztonságot jobban szerettem. Bence réseket talált a falakon, melyek jelenlétében folyamatosan remegtek. Azt hiszem, ezt nevezik úgy, hogy intellektuális magaslat.
Mellettünk elszaladó mondatok, felszolgálók és egy újabb kör bor, villannak fel bennem, amíg felidézem ezt az estét. Felszabadult nyugalom. Nem éreztem többé bűnösnek magam Krisztián miatt sem. Bár tudtam, hogy nem úszom meg a témát, jó előre megfogadtam, nem panaszkodom. Úgyhogy amennyire csak lehetett indulat és túlzások nélkül nyilvánvaló tények szintjén beszéltem. Bence úriember volt és nem firtatta, hogy tud-e róla egyáltalán Krisz mit csinálok éppen. A telefonom mindenesetre nem csörrent meg. Azt hiszem otthon valaki ekkora már érezte, hogy baj van.
Besötétedett. Nem tudom, hogy a pénteki találkák sötétedés után, vagy este hét után változnak át misztikus módon randivá, de azt igen, hogy mi a biztonság kedvéért azért mind a két határt átléptük. Bennem pedig amióta csak a furcsa megvilágítás hetessé tette Bence arcát, egyetlen kérdés próbált felszínre törni:
– Hogy lehet, hogy neked nincs senkid? – fogalmaztam meg végül a nagy dilemmám, bár megmagyarázhatatlan félelem fogott el, talán épp magától a választól.
– Két éve vagyok egyedül. Mit gondolsz, mi lehet az oka? – csavarta meg a Rubik-kockát.
– Te tudod mi az? – az összetóduló gondolatok a fejemben élesebben zakatoltak, mint a tőlünk nem messze haladó villamosok. Egy hang egyre hangosabban szólt bennem: „Összetört. Összetörték.”
Minél erőteljesebben beszélt hozzám, annál intenzívebben próbáltam lenyomni a megérzést ésszel. „Lehetetlen. Bence érett felnőtt. Elképzelhetetlen, hogy annyira irracionális legyen, hogy egy volt kapcsolat fogva tartja.” – elmélkedésem kissé vontatott válasza szakította félbe.
– Nem vagyok benne biztos. Néha azt hiszem, nem tudom. De az is lehet, hogy tudom, csak magamnak sem vallom be.
Havazni kezdett.
Tudtam jól, ha valaki képes ezt megfogalmazni, tökéletesen tisztában van vele, mi akadályozza. De az érzés, hogy egy múltban ragadt hősszerelmessel beszélgetek és a Bencéről alkotott kép, maximálisan összeférhetetlenek voltak, ezért más lehetséges magyarázat után kutattam.
„Biztosan látens homoszexuális.” – ötlött fel bennem a nevetséges gondolat és szinte láttam magam előtt a tini-magazin lelki rovatának szalag címét: A pasi, akivel randiztam a fiúkat szereti. Mit tegyek? (míra22) Egy fojtott nevetéssel üdvözöltem a váratlanul betoppanó humoromat. Egyik ötletem sem tűnt elég jónak ahhoz, hogy felvessem, így tovább kérdeztem.
– Biztosan tudod. A kérdés, hogy miért nem akarod beismerni.
– Mert alapjaiban változtatná meg a világomat és mindazt, amit gondolok magamról. – itt már képtelen voltam visszafojtani a nevetést.
Jól öltözik, stílusos, rohadt jó a haja, a hangja kissé magas és arról hadovál, hogy ha valamit bevallana magának, azzal ALAPJAIBAN változna meg a világ? Kész. Éreztem, hogy jön, nem tudtam tovább visszatartani:
– De a lányokat szereted ugye? – vérkomoly arcot vágtam a kérdéshez, hiszen esküszöm fényévekkel hihetőbbnek tűnt ez a feltételezés, mint az hogy irreális illúziókkal kergeti a nagy Ő-t. És akkor ebből a két opcióból dolgoztam.
Az arcára olyan döbbenet ült ki a kérdésem hallatán, hogy válasz nélkül tudtam mekkorát tévedtem. Remekül vette a hülyeségem:
– Te most lebuziztál? – kérdezte egy fanyar mosoly kíséretében.
Én igazából most is mosolygom. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy akkor kicsordult a könny a szememből és sokáig megszólalni sem bírtam annyira jól szórakoztam. Saját magamon. A téma súlyosságát cukorként oldotta az általam felkínált meleg-víz. Fátyolosan láttam a könnyeimtől, de úgy tűnt ő is nevet, és én ekkorra már biztosra vettem, nem lesz következő alakalom.
Azt viszont elkönyveltem magamban, hogy elképzelésem sincs, hogy létezhet olyan kaliberű fordulat, ami alapjaiban változtatja meg a világot, ha csak nem a szexuális irányultság kérdése. Szóval azért a nevetésem mögött még egy darabig talonban tartottam ezt a verziót és gondolatban már nemhogy írtam, de el is küldtem a levelemet az ifjúsági magazinnak…