Love story - 4/8.

Az este, a beszélgetés, az egész hangulat, úgy érzem egyszerűen elrohant mellettem és már csak a megállóban ocsúdtam fel az érkező villamos robajára.

Pillanatok leforgása volt csupán. Két puszi, gyors búcsú, az ajtók kinyíltak, én pedig felszálltam. És akkor megpillantottam Szabit. Tökéletes időzítés. Tervezni sem lehetett volna jobban. Azonnal odaléptem hozzá. A másodperc töredékei voltak pusztán, amíg a megállóban rostokoltunk, de ahogyan azt reméltem, a két srác észrevette egymást és talán valahol ott, össze is forrt történetük.

Szabolcs különleges volt számomra. Azt viszont nem tudom meghatározni, hogy a személye, vagy az időzítés miatt. Súlyos veszteség ért mielőtt megismertem és ő valahogy segített kivergődni abból az óriási felfordulásból, amit akkoriban talán szándékosan is kavartam magam körül. Sikeresen vonta el a figyelmemet az egyébként mindenki számára nyilvánvaló tényről, hogy mind az életem, mind a szívem darabokban hevert. Életem legjobb és legrosszabb csókja. Hát ő volt Szabi. Kettőnk viszonya valójában sosem vált klasszikusan kapcsolattá, de határozottan kötődtünk egymáshoz. Érzelmi szálakkal is. Bár erre ő már csak jóval azután ébredt rá, miután már késő volt. Azt hiszem, talán amikor először beszéltem neki Krisztiánról és rájött, a kezdődő ismeretségünk nem csak egy újabb név a nálam jól megszokott hódítási listán, sőt talán elveszíthet. Nem mert visszatartani, bár mai napig nem tudom, bennem, vagy saját magában bízott kevésbé. Eddigre már túl sokat tudtunk egymás zűrjeiről, ahhoz, hogy higgyünk a másikban, ahhoz, viszont hogy pusztán barátok lehessünk túlságosan ragaszkodtunk és vonzódtunk. Kisebb-nagyobb hallgatások és üres járatok szegélyezte kapcsolatunk mellett rendszeresen találkoztunk és én ezt sosem titkoltam el senki elől. Szerettem vele beszélgetni. Nem hitt a párkapcsolatokban és rettegett a szerelemtől. Okos volt és teljesen sérült. Én pedig önszorgalomból rajongtam a reménytelen esetekért.

Amikor leültem Szabihoz, jó darabig nem nézett rám. Kihasználta az időt, amit a megállóban töltöttünk és végigmérte az ablakon keresztül a hóesésben várakozó Bencét. Ahogy elindultunk, felém fordult és úgy nézett rám, mint aki épp óriási titkok leleplezőjévé és ezáltal birtoklójává vált. Mindez szemlátomást jó érzéssel töltötte el, mert önelégült arcán egy-egy levakarhatatlan sunyi vigyor újra és újra felbukkant. Csak ennyit mondott:

– Neked pasid van. De randin voltál. Velem meg nem jöttél. Szép, mondhatom. Ki volt ez a gyerek? – képtelen volt a kérdést komoly arccal előadni.

– Sosem hívtál. – mondtam mosolyogva, szándékosan figyelmen kívül hagyva azt, amire valójában kíváncsi volt.

– Egyébként jól néz ki. Majdnem olyan jóképű, mint én. Te, én holnap felhívom a pasid és beárullak. – heccelt nevetve – Miért nem velem randiztál?

– Ó, ne fáradj, holnap én is elmondom neki. – és ahogyan ezt kimondtam nagyon is valóságossá és ijesztően közelivé vált a másnap reggel, így csak egy erőltetett mosolyra futotta.

– Szakítasz vele? – arcán újra megjelent a furcsa öntelt vigyor, amit férfi csak akkor enged el, amikor szabad préda van a láthatáron.

– Dehogy. Eszemben sincs.

– Kár. – komorult el – De még mindig nem tudom akkor ki volt ez a gyerek?!

És röpke 20 perc alatt, amíg hazazötyögtünk, el is meséltem neki mindent, részletesen.

– Remek. – éreztem a hangjában némi iróniával vegyülő sértettséget – Azt hittem engem keresel majd fel magányosan és sebezhetően az éjszaka közepén, ha netán vége lesz közted és Krisz között. De ez a srác fenyegeti a pozíciómat. Örülök. Tényleg. – kissé hisztérikusan nevetett, engem pedig épp az ő pozíciója aggasztott akkor a legkevésbé, így jobbnak láttam, ha elköszönök tőle is és visszatérek a szobámba.

Alig léptem be az ajtón, Nóra leplezetlen lelkesedéssel zúdított rám megbecsülhetetlen mennyiségű kérdést az estémről. Öt éve voltunk szobatársak, hullámzó odaadással ugyan, de tudtunk együtt élni és ez volt a legfontosabb. Gyakran iszonyú közel álltunk egymáshoz, gyakran pedig legszívesebben iszonyú szavak kíséretében küldtük volna el a másikat melegebb égtájra. Az öt év gyümölcse vállalhatatlan mennyiségű alkohol, buli, és persze pasi. Ráadásképp közülük három közös. A jó dolgokat ugyebár illik megosztani. Sosem titkolta, hogy ki nem állhatja Krisztiánt, ami persze nem is meglepő, hiszen két év során számtalan kiabálós, könnyes balhénk szem és fültanújává vált. A tartós párkapcsolat haza kötött, eltávolított az éjszakától, a közös buliktól és ezáltal Nórától is, ami szintén nem szolgáltatott jó alapot a kapcsolatuknak. Szóval őrült lelkes volt, ha Bencéről volt szó, a randira pedig izgatottabban készült, mint én. A „- Naaa, megcsókolt?” kezdőkérdést hamar letudtam egy egyszerű „- Tudod, nekem barátom van.” válasszal, amire ő nemes egyszerűséggel csak annyit felelt:

– Mondtam, hogy vegyél fel szoknyát.

 Ez mondjuk überelhetetlen volt, szóval megadtam magam és minden kérdésére feleltem.

Komolyan, szinte kiugrott a bőréből, mintha meg sem hallotta volna, hogy nekem azért annyira nem jött be Bence és aggódom, hogyan számolok be erről a marhaságról Krisztiánnak.

– Találkoztok még? – kérdezte.

– Még csak az hiányozna. Persze, nagyon jól éreztem magam és felüdülés volt vele beszélgetni, de így sem tudom, hogy adom be ezt az egészet Krisznek. Rosszul is érzem magam miatta, rendesen. Nekem ez pont nem hiányzik még egyszer. Hogy fogom elmondani?

– Nem kell elmondani. Semmi nem történt. –komoly arcot erőltetett magára. Még csak a szoknyádat sem vetted fel, szóval ez így tulajdonképpen nem is volt randi. – ekkor már kacagott én pedig valószínűleg igen csak kétségbeesett arccal vártam valami válaszra. Nem kaptam.  – Tőlem ne kérj tanácsot. Nekem nincs lelkiismeretem.

Erre mindkettőnkből kitört a nevetés. Könnyed hangulatom Bence üzenete törte ketté– „Jól éreztem magam az este. Szeretnélek még látni.”

Akkor nem tudom mi kapcsolt át az agyamban, de hirtelen újból eltűnt a lelkiismeret és gondolkodás nélkül pötyögtem. „Én is.”

A válasz, szempillantás alatt érkezett. „És mi lesz azután…?”

A gyomrom görcsbe rándult.