Love story - 5/8.

Még aznap este összecsomagoltam és viszonylag korán le is feküdtem. Persze teljesen értelmetlenül. Egyszerűen képtelen voltam elaludni, vagy egyáltalán csak megnyugodni. Kizárólag a lesben álló oroszlánként rám váró elkövetkező nap járt a fejemben. Elképzeltem Krisztián arcát, miközben megismeri a történetem, kerestem a mentségeim, és gyakoroltam az őszinte bocsánatkérést. Még ha tudtam is, hogy elnézi nekem a történteket, rettegtem a reakciójától és a lehetséges következményektől. Még hajnali kettőkor is az órát bámultam. És vártam. Vártam a lassan közeledő, de elkerülhetetlen reggelt.

 Öt órakor szólalt meg az ébresztő rémes hangja, de én jóval korábban már csak hánykolódtam, így a gyűlölt, éles csörgés maga volt a megváltás. Az éjjel nem hagyta nyomtalanul arcomat, melyet minden erőfeszítésem ellenére, a sminknek sem sikerült helyre állítania. Magamra kaptam az első ruhát, amit sikerült a szekrényből kihalásznom és elindultam. Csak az állomáson reggeliztem, a szokásos kávét pedig már a vonaton ittam meg. Sietnem kellett. Homályosan ugyan, de rémlett, hogy azt ígértem Krisznek szombaton korán hazaérek, és így együtt tölthetjük az egész napot.

Délelőtt 10-kor, már javában otthon készülődtem és a mondandómat gyakoroltam, amikor megcsörrent a telefon. A vonal túlsó végén Krisztián. Kezdődött a szokásos magyarázkodás.

– Ne haragudj, de közbe jött valami. Nincs itthon az autó, biztosan nem érek oda 11-től hamarabb. 

11 órakor újra telefonált és tovább tolta a nagy eseményt újabb két órával, majd ezt megismételte aznap még háromszor. Sötétedés után ért hozzánk. Ez nem volt egyedi eset, mégis, minden alkalommal átvágva éreztem magam. Gyűlöltem, ha valami nem úgy történt, ahogyan azt megbeszéltük, még ha nem is mindig ő tehetett róla. Ezért, mire megérkezett, már annyira dühös voltam, hogy megszólalni is nehezemre esett, nemhogy mosolyogni az egészhez. Nem mentem ki elé, megvártam, amíg feljön…és amikor benyitott, robbantam:

 –  Én így most már nem megyek sehová! – úgy hisztiztem, mint egy vérig sértett gyerek. – Elegem van az egészből! Egyszerűen nem hiszem el, hogy képtelen vagy időben érkezni! Hajnalban keltem, hogy hazaérjek miattad, de igazad van, mit számít ez neked?! Tőled aztán, ráértem volna délután is indulni. Istenem, annyira nem lehet számítani rád! Megértem, hogy van olyan, hogy az embernek, csak úgy közbe jön valami, de ez már túlzás. Nálad soha semmi nem halad terv szerint. Elegem van! Mindez persze azért, mert 31 évesen, még mindig otthon laksz, és nem tudsz egy normális munkát találni. Persze, okos ötlet volt félbehagyni a fősulit, szerintem is. – és ahogy kezdett belőlem mindenféle indulat előtörni, hirtelen beugrott, hogy akinek oka van haragudni, az valójában ő, csak még nem tudja. Úristen, hogy fogok én ebbe belekezdeni, mindezek után?

Ezért inkább hallgattam. Ahogyan az elkövetkező további három órában is az este folyamán. Végül elcipelt pizzázni, de egy szelet is alig ment le a torkomon. Nem beszélgettünk. Többször érdeklődött, hogy miért vagyok ilyen szótlan, hogy mi bánt és mi jár a fejemben. Ilyenkor végig a nyelvemen voltak a szavak. Úgy éreztem lesz, ami lesz, belevágok, de végül aztán nem mondtam semmit. Így ő is hallgatott. Bedobozoltatta, ami a nyámmogásom után megmaradt, fizetett és indultunk. Beszálltunk a kocsiba és ott, a sötétben szemerkélő esőben kibukott belőlem:

– Mit gondolsz a kapcsolatunkról? – bár igazából nem ezt a mondatot terveztem, így magam is meglepődtem.

– Végre már, hogy megszólaltál. – azt hiszem a kérdés nem érte teljesen váratlanul, de azért próbált időt nyerni és hosszú szünetet tartott. – Igazából az utóbbi időben eléggé lefelé ívelő. Tele van lezáratlan-, megfelelően nem tisztázott ügyekkel, nem beszélve a rengeteg sértésről, mindkét oldalon. Tudod, szerintem valahogy mindig csak mondjuk, hogy majd időt szánunk rá és leülünk, hogy megbeszéljük…

– Ez azért nem teljesen igaz. Mindig, mindenen átrágjuk magunkat, van, hogy akár százszor is újra és újra. Mégis, mintha neked nem azt jelentenék a szavak, amit nekem. Mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Úgy érzem, nem jutok el hozzád.

– Ahogyan én sem hozzád. Igazából melléd egy olyan srác való, mint az a Bence. – ez engem olyan váratlanul ért, hogy lereagálni is képtelen voltam. – Láttam nemrég, hogy ismerősök lettetek és bár nem tudom ki ő, de mindegy is. Tudod az a legrosszabb, hogy tudom, ha valaki mással leszel, vele már jól fogod csinálni.

Ekkor már mindketten sírtunk.

– Tudom, hogy ez így most mindkettőnknek rossz és azt is, hogy elég rémes időszakok voltak, de Míra hidd el, túl vagyunk a nehezén. Persze, te nem hiszel a szünetekben, de talán csak pihentetnünk kellene az egészet, hogy aztán…

 – …hogy aztán a megszokás és a biztonság, na meg a szünet okozta hiány újra visszalökjenek minket egymás karjaiba? Hogy ismét jó legyen egy darabig. De mégis meddig? Túl mélyek ezek a sebek ahhoz, hogy képesek legyünk megoldani. És én úgy érzem, elfogyott az erőm. Mélységesen belefáradtam. – keservesen sírtam, ahogy ezek a mondatok elhagyták a számat.

És mi, akiknek a legapróbb vitája is kiabálásba torkollott, mi, akik csapkodva veszekedtünk és öltünk a saját igazunkért, a legnagyobb csendben, könnyek között szakítottunk. Higgadtan. Valahol szépen.

Hazavitt, búcsúzóul még megcsókolt. Esküszöm, szerettem volna azt mondani neki, ne menj, ne hagyj itt, talán mégis megoldhatjuk. Szeretlek…de már nem jött ki hang a torkomon, a szavak is könnyek formájában távoztak. Három napig folyamatosan zokogtam.