Történt már veled olyan, hogy jó előre, talán át is gondolva, eldöntöttél valamit, de valahogy abban a pillanatban, amikor a választás elé kerültél, mégis egy másik alternatíva győzedelmeskedett? Olyan bagatell döntésekre gondolok például, hogy kávét rendelsz a kedvenc helyeden, vagy hazafelé a rövidebb utat választod, mégis az elhatározás peremén, a pincér „Mit hozhatok?” kérdésére, a „Szeretnék egy teát.” lesz a válasz, hazafelé pedig mégsem fordulsz le a sarkon, hogy levágd az utat. Érezted már úgy, hogy hiába határoztál el valamit, a tetteid mintegy automatikusan más irányba vittek?
A 2000-es évek elején, született egy tanulmány…egy tanulmány arról, ahogy a kísérleti alanyok döntenek egy bizonyos gomb megnyomásáról. A választási szabadság mindössze annyi volt, hogy mindezt a bal, vagy a jobb kezükkel teszik meg. Az agyi tevékenységet pedig mindeközben MRI-szkennerrel vizsgálták. A konklúzió nagyjából annyi, hogy létezik egy régió az agyunkban, mely aktivitásából már 4-10 másodperccel a tényleges tudatos döntés ELŐTT bejósolható, hogy az adott személy melyik kezét választja majd. Szabad fordításban ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy valami bennünk dönt a cselekvés kivitelezéséről, még mielőtt mi azzal tisztában lennénk. Amikor a tudatosságunk bekapcsolódik a folyamatba, a döntés már gyakorlatilag készen áll. Persze maga a szerző is hangsúlyozza, hogy a hétköznapi élet döntési szituációi, mint például, hogy melyik ruhát válasszuk az esti bulira, vagy akár a párválasztásban felmerülő dilemmák, jóval összetettebbek annál, mintsem, hogy laboratóriumba vizsgálhatóvá váljon, vajon így működünk-e mindig. Mindenesetre maga a gondolat messzire visz. Egészen a szabad akarat kérdéséig. Ha mindez így működik, akkor bizony túl sokat és teljesen fölöslegesen gondolkodunk arról, hogy mit is akarunk valójában.
A hűség, a szerelem, az, hogy kit engedsz be az életedbe és ki az, aki az esélyt sem kapja meg, hogy beléd lásson, végső soron mindenféle kémia és véletlen (?) körülmények által átszőtt DÖNTÉSEK sorozata. Létezik, hogy ezek a döntések jó előre a tudat-előtti, vagy -alatti részeinkben megszületnek? Elképzelhető, hogy a tudat pusztán az agyunk teremtménye, s mint ilyen, egyszerű illúzió? Vagy képes az előre elkészített tudat-előtti döntést felülírni a mégis csak létező szabad akaratunk?
A tudományosság teljes igénye nélkül írom ezeket a sorokat. Egyszerűen csak elgondolkoztam. A döntéseink, úgy a mindennaposak, mint a sorsfordító nehéz döntések, hosszú órákat képesek megkeseríteni. Ismerek pár embert, akik minden reggel órákat töltenek a tükör előtt, variálva azon, hogy mit vegyenek fel és legutóbb jómagam is hónapokig húztam egy pitiáner hajfestést, mintha az nem lenne bármikor visszacsinálható. Egy autóvásárlásnál már érthetőbb a hosszú vívódás, a pro- és kontra érvek felsorakoztatása, de létezik, hogy mindez fölösleges? Annyi biztos, hogy nem szívesen döntünk. Mégpedig azért, mert nem szeretjük okolni magunkat, ha tévedünk. Vagyis előrevetítjük saját rossz döntéseinket és azok esetleges következményeit. Ezt hívom én úgy, hogy felelősség.
Büszkék vagyunk mindarra, ami megkülönböztet minket az állatvilágtól, mégis úgy igyekszünk szabadulni a felelősségtől, mint egy kibiztosított kézigránáttól. Millió tipp és praktika áll rendelkezésünkre ilyen esetekben. Sokan hagyatkoznak bizonyos babonás szokásokra és van, aki csak feldob egy érmét. Mások bonyolultabb számításokra bízzák magukat. Ismét mások, őrült módjára kergetik a jeleket. Ők a helyzettől teljesen független más események kifutásától, vagy ki nem futásától teszik függővé saját döntéseiket. „Ha a srác a kasszánál rám mosolyog, megveszem a ruhát.” Bár ennek egész komoly variációi is léteznek: „Ha befordul az utcába egy fekete autó, akkor elmegyek randizni X-el, ha piros, akkor Y-al, ha semmi, akkor bulizni a barátaimmal.” Így aztán bármi is történik, a következmények egyszersmind nem minket, hanem a véletlen eseményeket terhelik. Még akkor is, ha a körülményekkel saját érdekeink szerint manipulálunk.
Nem új keletű téma, hogy kerüljük a következmények magunkra vállalását, de a lehetőséggel, hogy a szabad akarat illúzió, a felelősség nem csak kijátszható, de ködként foszlik szerte. Ha egy választás a döntési folyamat minden pontján tökéletesen független a tudatosságunktól, az azontúl, hogy felmentésül szolgál bármilyen tettre, a kontrollt veszi ki a kezünkből és így számomra teljesen elképzelhetetlen. Nem vagyok hajlandó a könnyebbik útra lépni.
Talán igaz, hogy bármilyen bonyolult dilemmánk leredukálható egyszerű igen-nem választásokra. Így akár végig is lehet „fej vagy írás”-ozni egy életet, ahogyan azt sokan meg is teszik. Azt viszont nem hiszem, hogy létezik abszolút értelemben vett rossz döntés, amíg képesek vagyunk felelősséget vállalni. Mert szerintem minden egy irányba visz. A mi saját irányunkba. Még ha olykor kerülő úton is, de az, ami el kell érjen hozzád, kikerülhetetlenül elér és akivel találkoznod kell, azzal találkozni fogsz. Egy-egy eseménynek, vagy döntésnek végtelen kifutása is lehet akár. Egy élet ezerféle képen zajlódhat, vagy alakulhat, de attól félni, hogy egy rossz választással mindez végleg tönkretehető fölösleges. Szóval valahol talán tényleg túlagyalunk mindent. A döntés, mely a kereszteződés a végtelen úton, teljesen soha nem visszafordíthatatlan. Gyakori, hogy egy kevésbé jó választás magadtól visz távolabb, de hiszem, hogy addig kapod a hasonló útelágazásokat, gyakorlatilag ugyanazt a döntést más szituáción keresztül, és ezzel együtt a lehetőséget, míg egyszer vissza nem találsz. Persze az is tagadhatatlan, hogy minél többször szúrod el, annál távolabb kerülve, hosszabb, fáradságosabb, újabb és újabb döntések keresztezte út vár rád, de ez az élet, nem? Lemaradni pedig, csak úgy lehet, ha megállsz. Mert van, aki szerint az is döntés, ha nem dönt sehogy.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: