Hétfő. Dél. A tükör elé támolyogtam és fátyolos tekintettel szemléltem az előttem álló törékeny sziluettem. Egy dologban voltam biztos. Bence semmit nem tudhat meg a hétvége történéseiről. Nem hiányzott, hogy azt gondolja, bármi köze is van az egészhez, ahogy a magyarázkodás sem. Azonban háromszorosára dagadt szemekkel nem könnyű titkot tartani. Kikaptam hát a mélyhűtőből a szemmaszkom, felcsatoltam a fejemre és lefeküdtem. Elcsigázott fáradtságomban zavaros álmok kísértettek. Krisz, Bence, és valahol köztük, azonban igazán egyikkőjükhöz sem tartozva, pedig én. Én, aki őrült módjára vág el szálakat, s azonnal újakat akar kötni, különben semmi nem marad, ami a földön tartja.
Bence. -koncentrálok- Majd ő. Ő segíteni fog. Túljutni ezen a káoszos valóságon. Lefoglal majd a találkozásainkra való készülés, az ideális válaszok keresése a furcsa és hirtelen mélyülő kérdéseire. Lesz miért felébredni, lesz mit várni, a felszabaduló időm pedig, így talán nem telik majd önmarcangolással, és a szépreményű jövőm temetésével.
Egy-két hónap elég is lett volna… Csak amíg vége a télnek, amíg túljutok a dühömön és az önmarcangoláson. Nem tudom szépíteni. Kellett egy csónak, ami a süllyedő hajóról egy uszályra szállítja elgyengült lelkem.
Eltűntettem a napok óta tartó sírás külső nyomait és bár tisztában voltam vele, hogy belső sérüléseimre nincs alapozó, s így érzelmileg még labilis vagyok, elindultam.
A második randi. Árkád. Kávé. Üres járat, üres járatot követ. Érzi. Érzem, hogy érzi, de nem beszélünk róla.
– Történt valami a hétvégén? – kérdezi immár harmadjára.
– Semmi extra. Szokásos otthoni dolgok.
– Krisztián? – firtatja. Elmondtad neki, hogy találkoztunk?
– Persze. Nem volt elragadtatva, de értékeli az őszinteségem. – szemrebbenés nélkül hazudom, hisz akár így is lehetne.
Újabb véget nem érő hallgatás. Majd egyszer:
– Pénteken elutazom. – és ezt olyan hangszínnel jelenti ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Tessék? Mit csinálsz?
– Külföldön fogok dolgozni. – ugyanaz az érzéketlen hangnem.
– Meddig? Mikor? Hol? –zaklatott lelki állapotom lassú térnyerésbe kezdett és kérdéseim dühösen, szaggatottan buktak ki belőlem.
– Olyan három évig tervezem. Aztán talán újabb három évig valahol máshol. Egy hónap múlva kezdek, de pénteken már utazom Pestre, és nem jövök haza. Anglia. – filozofikusan és továbbra is kimérten beszélt, valamit a társadalomból való kivonulásról, és hogy élményeket szeretne, meg utazni, mert itt minden olyan szürke…de ekkor már nem érzékeltem őt. Csakis saját magam, és a belőlem feltörő szavakat, melyeket nem akartam többé visszafojtani:
– Szombaton. Szakítottam. Krisztiánnal. – a dühöm súlyos kődarabokká szeletelte a nyomasztó szikla mondatot. Egyenként akartam hozzá vágni őket.
A levegő megfagyott. Az járt a fejemben, mi elől menekül. Az, hogy a csónak is léket kapott, és hogy a hajómra nincs visszaút. Az, hogy süllyedek, és leginkább az, hogy nem tudok úszni. Snitt.
Körbe-körbe sétálunk, a párhuzamos, szűk és forgalmas utcákon. Eleredt az eső. A szemem is megtelt. Biztosan csak a fény.
Provokáltam és bármit megtettem volna egyetlen reakcióért. Megbánásért, haragért, dühért, érzelmet, bármit. Közömbös maradt. Nem kaptam meg a drámám, a menekülés mellett döntött. Alig egy órával a randi kezdete után, haza kellett mennie. Kényszeredetten nyeldestem a könnyeim és a csalódást. A büszkeség és a tartás pedig fogakként haraptak az ajkamba. Azonban ha akár csak két perccel kell tovább kitartanom, elbukom. Feltett a villamosra és én nem intettem búcsút. Mire az ajtó bezárult, szétfagyott arcom, meleg folyam olvasztotta. Nem volt benne semmi hisztérikus. Nyugodt, rendezett sorokban hagyták el szemeim a könnyek. A legnagyobb természetességgel. Ahogy két óra múlva is. Csak már egy másik helyen.
Szabi karjai közt távolinak tűntek a mögöttem álló és a még rám váró események egyaránt. Ujjai könnyedén úsztak át a hajamon, magához húzott és csak hallgatott. Hosszú-hosszú hónapokig ekkor sírtam utoljára. Ott, a félhomályban lenyugodtam és elfogadtam a helyzetemet. Egyetlen részlet kivételével. Soha. Nem. Veszítek.
Üzenet Bencétől:
Kicsit rosszul és hibásnak érzem magam, amiért így jött ki a lépés, nem volt jó így látni az arcod. Nem “feloldozást” várok, csak szeretném, ha legalább azt tudnád, hogy sajnálom. Lényegében pár napja ismerlek, de azt hiszem, néha közelebb érezlek, mint egy-két embert, akit évek óta.
Azok, akiknek kevés idő adatik, már csak így járnak…Szirupként, készre gyártva kell adniuk önmagukat és elfogadni, mert az óra ketyeg…hagyni, hogy csömörük legyen a tömény, édes íztől, hogy aztán rosszabb napokon, egymás szirup kivonatát vízzel hígítva, megkapják a másik illúzióját. Nagy levegő. Nem. Veszítek. Soha. Gépelni kezdtem:
Figyelj, gondolkodtam és arra jutottam, hogy nem érdekel az egész, pillanatnyilag az sem hogy mit gondolsz azután,ha ezt olvastad…Nincs egy hónapom se, nagy dolog. De van majdnem egy hetem, szóval adsz nekem egy napot, hogy elköszönjek. Rendesen, ahogy én akarok.
Hónapokkal később, Bence egyszer azt mondta felvettem egy álarcot. Azt mondta kitaláltam, hogy kemény vagyok, és nem visel meg sem a kudarcba fulladt kapcsolatom Krisztiánnal, sem az, hogy ő kiszakadt az életemből.
Ha létezett ez a maszk, ha volt valaha is egy pillanat, amikor gyengeségemben jobbnak láttam felölteni, akkor ez volt az.
Mert vagy játszol, vagy veled játszanak. És ez az én játékom.
