Klau alone in Budapest

De most őszintén, hol ismerkedjünk? Tízből kilenc barátnőmmel, beszélgetéseink alkalmával legalább egyszer elhangzik ez a mondat. És biztos vagyok benne, hogy naponta nők százai teszik fel ugyanezt a kérdést. Mert az addig rendben, hogy az ember előbb utóbb eljut addig, hogy mostantól komoly kapcsolat, meg, hogy az éjszakák helyett már szívesen mutatkoznál valakivel napfényben is, vállalva, hogy lángra kap benned a vámpír, de hogyan látsz neki?

A válasz közel hasonló mindig. Végigpörgetjük a lehetőségeinket, na meg az esélyeinket. Klubokban, diszkókban jellemzően nem érdemes. A munkahelyen nem ajánlott, mert ugye a házi nyúllal az a szitu, hogy ha rossz helyen lőjük meg, oroszlánná változik és leharapja a karunk. Az internetre a mai napig a legtöbben félrehúzzuk a szánkat, bár jó néhányan használjuk e célból is. Könyvtár? Ugyan már. Strandra még nem járunk, és különben is, igazából már arra is sandítunk, aki csak úgy megszólít minket valahol, szóval van ebben egy jó adag paranoia meg bizalmatlanság is. Így mondhatnám akár, hogy az Isten se találja a kedvünket. Márpedig ismerkedni kell, mert nagyobb merítésben az esély is nagyobb, hogy valami jó dolog akad fenn. Aztán szépen mindenki belenyugszik, hogy marad az ismerős ismerősén, barátok barátain keresztülvitt nagy Ő kutatás, de ugyebár az is esetleges és társaságfüggő.

Visszatérve a kulcsmondathoz, ami ezt az egész lavinát beindította. „Egy barátnőm komolyan a fejébe vette, hogy ő most pasit fog szerezni, egész annyira, hogy eljárogat kávézókba, cukrászdába, parkokba, viszi magával a kis könyvét és nézelődik. Na meg vár, hátha történik valami.” – Én pedig azt kérdeztem magamtól, hogy ilyen van? Létezik olyan helyzet, hogy valaki fényes nappal, csak úgy megszólít az utcán? És ha igen, milyen emberek ők? Tényleg előítéletesnek kell lennünk velük szemben, csak mert meg mernek tenni egy lépést? Kell a bizalmatlanság? Na és egyáltalán hová érdemes menni?

Rövid előzetes értekezés után megkaptam a beleegyezését mindenkinek, aki számított, vagy érintett az ügyben és jónak tűnt az ötlet is, hogy papírra vessem a tapasztalatokat. Egy jó tanácsot azért kaptam: „Vigyázz, nehogy túlzottan elemzővé válj, mert alapból is hajlamos vagy rá.” Szóval elhatároztam, hogy megpróbálom az adott helyzetekbe beleengedni magam és majd csak utólag elemezni. Úgy a magam kis konzervatív módján. Ennyit arról, hogy született az új sorozat ötlete, Klau alone in Budapest.

Vasárnap adottak voltak a feltételek. Gyönyörű, napsütéses meleg, a délelőttöm szabad és volt is egy kis időm, szóval bepakoltam a táskámba minden szükségeset, magazin, könyv, napszemüveg és elindultam. Mondjuk a Deákra, mert ott mindig zajlik az élet. Sajnos a napfényes teraszok nagy része foglalt volt, árnyékban meg ültem már eleget, így egy darabig csak sétálgattam, keresve a potenciális helyet. Úgy a Ferencziek teréig, ahol a Pio kávézó kissé bizarr névvel ugyan, de nagyon szimpatikus helynek tűnt, különösen azzal a kis egyszemélyes asztalkával, amit direkt nekem hagytak ott üresen. Nem sokat gondolkoztam, kértem egy Lattét, de a kávéfőző billenő kapcsolója még nem mozdult el, amikor a mellettem lévő asztalnál három férfi már rámmozdult. Csatlakozásra invitáltak. Közülük kettő akár az apám is lehetett volna, a harmadik közel megfelelő korú és elég jóképű. És persze mindhárman külföldiek. Olyannyira sikerült beleengednem magam a helyzetbe, hogy rögtön mondtam is, köszönöm szépen, de leginkább nem kívánok csatlakozni az asztaltársaságukhoz.

A Lattém koccant az asztalon. A kávé és a nyár illata lassan átjárt, akárcsak a bőrömet a meleg márciusi napfény, amikor a fiatalabbik srác már magához is intette a pincért, aki rövid sugdolózás után oda is fáradt az asztalomhoz és ellentmondást nem tűrően közölte, hogy az úriember vendége vagyok. 5 perccel később már egy süti is landolt az asztalomon, nem mintha bármit is rendeltem volna. Így hát, kicsit illemből, kicsit pedig a sztori érdekében engedtem, és a „Can I take a picture with you?”-ra ímmel ámmal ugyan, de bólintottam. Ekkor vettem le először a napszemüvegem, amit egy szolid tapsvihar követett, nice-nice-beautifull felkiáltásokkal, meg 5-6 vakuvillanással. Kiderült, hogy a vendéglátóim egytől-egyig, egyenesen a Bibliából érkeztek hazánkba. Efraim, Jeremiah és Moses. Hidd el nekem, bárcsak torzítanék…Moses, aki épp nem a népét igyekezett kivezetni az egyiptomi fogságból, hanem engem próbált bevezetni a kitartott élet rejtelmeibe.

Röviden egy ebédet, egy vacsorát, egy mozit, egy egész éjszakás bulit, vagy casinozást, egy fagyizással egybekötött közös sétát utasítottam vissza udvariasan többek között, mígnem elhangzott a mondat.

„Next week. I wanna take you to Monte Carlo. You can invite everyone if you want. I’ll pay everything and i swear, you don’t have to do anything.”

Abban állapodtunk meg, hogy bármelyik sarkon találnak olyan magyar lányt, aki nyitott erre az ajánlatra, egyszerűen csak nem én leszek az. Még egy darabig kitartóan folytatták a próbálkozást, aztán távoztak, én pedig a szavamat adtam, hogy e-mailben beszélhetünk még. Efraim azért visszalépett és finoman, egy a telefonszámával ellátott kártya kíséretében a tudtomra adta, hogy ha bármikor bármilyen vállalkozásba kezdenék itthon, ő biztosítja hozzá az anyagi alapot.

Forgattam a kártyát a kezemben, és mosolyogtam. Nem az első eset, hogy meg akarnak/próbálnak venni, a tökéletes élet ígéretével, de én egyszerűen nem vagyok ez a típus. A névjegyet a kávés csészém alá csúsztattam, újra feltettem a napszemüvegem és elindultam. Szemben a nappal. Mint mindig.

Hölgyeim! Ha kedves, jól szituált izraeliekkel kívánunk ismerkedni és Monte Carloba vágyunk, a Ferencziek terén álló Pio Kávézó 5 csillagot kap. És nem mellesleg a kiszolgálás is.