Love story - 8/8

“…és akkor mit csináljak, ha kiderül, hogy nem is annyira okos, hanem rohadtul unalmas? Ugyanis most még tökéletesnek hiszem, de nem akarok csalódni.

– Talán ő hisz tökéletesnek, és nem akarod, hogy csalódjon. Ez egyfajta szuperfilozófia. Így leélheted az életed anélkül, hogy igazán megismernél valakit.”

Nyugodtan aludtam és nyugodtan ébredtem. Minimális lelkiismeretfurdallásom volt azért, hiszen valahol tudtam, hogy túllőttem a célon, de ez elenyésző volt a mámorító sikerélményhez, vagy a büszkeséghez képest, ami egyszerűen elöntött. Elöntött, mert bizonyíték volt, hogy még mindig jó vagyok a játékban. A Nő önző volt és megkapta, amit akart. Bence pedig tökéletesen tisztában volt ezzel. De kora délután a játékom következménye üzenet formában alakot öltött:

„Megyek be a városba délután, ráérek, nincs kedved kajálni valahol?”

Ebben az időben sok minden elmondható volt rólam, de az, hogy jó étvágyam lett volna a nap bármely szakában, vagy, hogy egyáltalán étvágyam lett volna valaha, az nem. Így normál esetben nemet mondtam volna, de aztán valahogy úgy éreztem nem tehetem meg, hogy visszautasítsam, hiszen belekavartam a nyugis világába, így annyi jár neki, hogy utoljára találkozzunk, mielőtt elutazik. Szóval beültünk egy cukrászdába, aztán egy forralt borra és elég sokat beszélgettünk. Fura és kissé terhes volt számomra az egész éjszaka. Szerettem volna már pihenni. Nekem vegyes, könnyes, nehéz és könnyed, nevetséges hetem volt, random váltásokban, úgy éreztem megérdemlek egy pihentető alvást. Érzések nem kavarodtak fel bennem, én lezártnak tekintettem a történteket.

Záróakkordként még kiszaladtam a mosdóba sminket ellenőrizni, a végső búcsú előtt. Mire visszaértem, Bence az asztalunkon ült, már fizetett, és ő is indulásra készült. Ahogy közeledtem, kinyújtotta a kezeit, átkarolta a derekam, szorosan magához ölelt és forrón megcsókolt. Ez kissé felzaklatott és egy pillanatra át is szaladt rajtam valami különös érzés, hogy mi lesz, ha ez a belső felfordulás nem ér itt véget. Akár igazi is lehetett volna…de végül mégis elbúcsúztunk.

Hajnalban még kaptam egy smst arról, hogy remekül érezte magát a társaságomban, és ha csak lehet, szeretne még látni.

Másnap Pestre utazott, ahol én még egy hétvége erejéig meglátogattam.

Ennek már másfél éve. Ez az idő számomra egyet jelentett egy örökbérlettel a ringlispilre. Olyan volt, mintha nem járnánk, miközben úgy tettünk, mint akik egymáshoz kötődnek. Úgy tettem, mintha hűséges és stabil lennék, miközben, ha megbántott, vagy nem éreztem elég közel magamhoz, folyamatosan máshoz menekültem. Többször ébredtem Szabi mellett ez idő alatt, mint Bence mellett valaha. Millió randim volt, négy-öt tiszavirág életű párkapcsolatom és minden alkohol gőzös éjszakán egy-vagy több diszkószerelmem. Tudni sem akartam róla, ő hány nővel volt eközben. Talán ezt a sejtelmem is próbáltam megbosszulni. Talán bizonyítani akartam, hogy az általa elnyomott önbizalmam mögött egy olyan nő él, aki igenis bármire képes, ha akarja. Bizonyítani valakinek valami nyilvánvalót, aki minderről sosem szerzett tudomást. Úgy tettem, mint aki nem bánja, hogy Bence másba szerelmes, segítségre szorul, önző, érzéketlen, kiszámíthatatlan, tehetetlen és gyáva is cselekedni, vagy, hogy bábként mozgat, a maga igényei szerint. Úgy tettem, mint aki nem tudja, ki lopta el az álmait. Úgy tettem, mint akinek nem tűnik fel, hogy mindig akkor jelent meg, amikor már felszedtem magam a romok alól. Mintha megérezte volna, hogy mikor van esélyem a boldogságra, jött és visszarántott magával a mélybe. Rettegett a saját feldühített démonaival egyedül maradni a pokolban. Úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy sosem találkoztam még annyira kegyetlen emberrel, mint ő.

Nem, nem gyűlölöm, nem hibáztatom semmiért. Azt gyűlölöm, akinek másfél év alatt tizenháromszor lehet összetörni a szívét. Mert egy ilyen végtelenül naiv ember, mindent megérdemel. Azt gyűlölöm, akinek folyton az emlékei elől kell menekülnie, azt, akinek állandó mozgásban kell lennie, hogy eszébe se juthasson gondolkodni. Azt gyűlölöm, aki körül minden egy óriás érzelmi aknamezővé vált, így kénytelen volt mozdulatlan maradni. Azt gyűlölöm, aki köszönömöt, vagy sajnálomot várt mindazért, amit tett. Azt gyűlölöm, aki végül elátkozta Bencét és azt az órát is, amikor először hallott róla. Azt gyűlölöm, aki számára egy teljes napra megszűnt a tér, az idő és egy üres, színtelen valóságba került át, ahol sebzésig maga ellen fordult. Azt gyűlölöm, akinek teljesen kiszámíthatatlanul csordul ki a szeméből a fájdalom. Azt gyűlölöm, akinek nem szakadt ki azonnal a nyelve, amikor először hozzászólt. Azt gyűlölöm, akinek most sem törtek le inkább az ujjai, amikor úgy döntött, hogy újra róla ír.

Aztán egy szép, napfényben úszó áprilisi napon, végre:

„- Míra, Bence meghalt.

– Az lehetetlen. Mi történt?

– Megfulladt.

– Hogyan??

– A szobát ahol aludt víz öntötte el.

– Tessék? De mégis honnan jött annyi víz?

– Rátaláltak az el nem sírt könnyeid.”

Nincsenek többé szavak. Soha nem veszem már a számra. Fogadom.

Nos, ez az én történetem. Nem, nem az övé. Nem a miénk. Az enyém. És ennek itt van vége.