Klau alone in Budapest 2.

Az utóbbi időben igyekeztem olyan helyzetekbe hozni magam, amiket korábban ijesztőnek, vagy elképzelhetetlennek találtam. Nos, azt, hogy miért nem tudnám pontosan megfogalmazni. Talán túl sok az időm, vagy unatkozom, ugyanakkor az is lehet, hogy egyszerűen csak megtanultam magamról, hogy a lehető legszélsőségesebb helyzetekben mutatkoznak meg igazán milyen erősek a legfontosabb tulajdonságaim. Vagy akár azért, mert mindig is szorongtam az új, számomra ismeretlen szituációktól és változtatni szeretnék rajta. Az is lehet, hogy a legnagyobb erősségem, az önismeretem próbálom fejleszteni, mert rengeteg újat tudok meg magamról, ha belesodrom magam olyasmibe, amitől valójában félek. Azaz, ha szembe kerülök saját magammal. Ennyit arról, hogy miért is tettem. Egy ígéretes péntek este, egy olyan nap után, amit senkinek nem kívánok, két majdnem öngyilkos, 45 perc néma, ellenálló csend és egy abortusz-gyász feldolgozásának segítése után, úgy értem haza, mint akinek kimetszették a lelkét. Ültem az ágyon, körülbelül annyi agyi aktivitással, mint egy zombi, és kipattant az ötlet, hogy ki kell kapcsolódnom. Késő volt már és abszolút nem vágytam társaságra.

A hajam sehogy nem állt, hideg volt és zuhogni kezdett az eső. Copfot kötöttem, ahogy szinte sosem viselem a frizurám, nadrágot vettem fel, dobtam egy visszafogott, de szemet hangsúlyozó sminket és elindultam bulizni. Egyedül. Ernyőt nem vittem. Minden percét élveztem, ahogy zuhogott rám az eső. Úgy döntöttem érzésből választok. Így valahogy az Oktogonig jutottam. Az esővíz patakokban folyt a fejbőrömről az arcomra, nem féltettem sem a hajam, sem a sminkem, volt ebben az egészben valami különös, mégis felemelő. 15 perc leforgása alatt hárman ajánlották fel az esernyőjüket, akár örökbe is, csak kissé tartottam tőle, hogy járulékként a társaságukban is részesülnöm kellene, ezért nem vállaltam. Beültem egy bárba, ahol megszólított egy spanyol lány, miután szinte azonnal egy 6 fős hispán valóságba csöppentem, és nyugtáztam, hogy az ottani nőknek sem különböznek a problémáik a mieinktől. Magukkal hívtak a Dobozba, meginvitált néhány srác is, de úgy döntöttem, nem azért jöttem egyedül, hogy még mielőtt bárhová eljuthatnék, társaságot találjak. A Hello Baby-ben kötöttem ki. A kabátom még egyedül adtam le, azonban e perctől kezdve egyetlen percre sem maradtam magamban. Az este nagy részében egy német sráccal dumáltam, akit képzelj el valahogy úgy, mintha az übermensch lépett volna elő egy könyvből. Magas, szőke, ragyogó kék szemekkel. És persze söröztünk.

Aztán egyre több arc követte egymást, táncoltam millió emberrel, meghallgattam a legszarabb csajozós dumát, „-Mivel foglalkozol? Pszichológus vagy? Ez hihetetlen, mert én is…” és hajnal 3-4 körül haza is értem. Egyedül.

Aztán már pont el is felejtettem volna az egészet, amikor vasárnap, kaptam egy e-mailt, „Múzsámhoz” tárggyal. Ismeretlen feladó, de minden sora rólam szólt és arról a bizonyos pénteki buliról, arról, ahogy meglátott, ahogy a hatalmamba kerítettem, arról, ahogy képtelen tőlem szabadulni és arról, hogy mennyire különleges vagyok. Újra és újra elolvastam ezt a mininovellát és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Fogalmam sem volt, hogy ki írta, nem tudtam miért és nem értettem hogyan tudta meg az e-mail címem.

5 éve blogolok. Annyi féle emberről, érzésről és eseményről írtam már, rólam viszont még soha senki. Így, bár volt egy balsejtelmem arról, melyik srác lehetett az, akitől ez a rejtélyes üzenet érkezett, néhány e-mailváltás után, igent mondtam egy találkozásra. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy voltam már néhány extrém és kriminális randin, de ez minden eddigit megfejelt.

A srác valóban az volt, akire gondoltam. Már a buliban is csak szánalomból táncoltam szegénnyel, olyan fura volt és csak úgy elém toppant a bárpult mellől, hogy „Táncolnál velem?”, aztán sajnáltam volna visszautasítani… Nem volt egy teljes szám sem, megfogtam a kezét, pörögtem vagy kettőt és továbbálltam. Nos, számára ez az egész nem ugyanezt jelentette.

Az arca és a megjelenése, ami biztos vagyok benne, hogy rengeteg nő számára vonzó, számomra mérhetetlen visszataszító volt. Volt benne valami olyannyira unszimpatikus, hogy már amikor megláttam, azon gondolkodtam, hogyan kellene mihamarabb lelépni. Azt hiszem jóval 35 fölött, magas, kigyúrt, sportos megjelenésű, nagyon divatos, elterülő, erős parfümillatú, barna hajú, világoskék szemű, talán túl-egyenes tartású, borostás, és olyan furcsán nyálas. Hiába volt összességében férfias, volt benne valami gyerekes, valami nyegle, valami rémesen erőltetetett.

A világon minden Tommy Hilfiger volt rajta. Azt kell gyanítanom, hogy a körötte elterülő borzasztóan erős parfümfelhő is. Az ing, a kardigán, a nadrág, a sportcipő, mindenen ott virított a kis fehér-piros zászlócska, kék keretben. Még az órán is… Na igen, az óra. Színben és formában mindenhez passzolt. Időt azonban maximum napi kétszer mutatott pontosan. Állt. Kilenc lesz 5 perc múlva, kilenc lesz 5 perc múlva. Fél órája bámultam és egy darabig bizony el is hittem, hogy nem csak illúzió, hogy vánszorog az idő ezzel pasival, de bizony tényleg megállt. A saját órámra nézni kicsit szégyelltem, mert folyamatosan bámult. Le sem vette rólam a szemét. Kitartóan nézett bele az arcomba, amit hihetetlenül udvariatlannak tartottam. Beszéd közben hülyén gesztikulált a kezével, forgatta a kézfejét, és állandóan ki-ki villantotta a rémesen nagy pecsétgyűrűt a jobb kezén, ami amennyire nem volt Tommy Hilfiger, annyira visszataszító volt.

10 perce sem beszélgettünk, amikor elmondta, hogy nem iszik alkoholt, mert egy időben minden csak arról szólt számára és folyamatosan csak ivott, amitől csak még többet akart inni, és szinte el sem bírta képzelni az életet nélküle. Képzeld el ezt a monológot úgy, hogy az arcodba bámulnak és folyamatosan köröznek a csuklójukkal. Ijesztő volt.

Gondoltam, sebaj, akkor kávézunk, legalább hamarabb végzünk. Limonádét rendelt, nekem meg koffeinmentes kávét, mert hát este van, de gyorsan közbe léptem, hogy ez azért ennyire nem egyszerű, mert nekem bizony még rengeteg a dolgom és különben se döntsön helyettem senki. Szóval kijött a kávé, közben végtelen idő telt el és még mindig csak kilenc lesz 5 perc múlva…

„ – Te hiszel Istenben? – kérdezte minden bevezető nélkül. – (és bár igen a válaszom, nem tartom épp egy tipikus első randi kérdésnek).

– Igen, vallásos vagyok.

– Az nem ugyanaz. Én azt kérdeztem hiszel-e Istenben.”

Közel voltam az elrohanáshoz és…:

– Nyilván tudom, hogy nem ugyanaz, de Uram bocsá, nekem bizony együtt jár. Sajnálom, akinek nem. Nem bonyolítanám túl a nyilvánvalót, ha nem muszáj… – legalábbis ezt kellett volna mondanom… De sajnos a mindenkivel kedves génem visszafogott. Szóval jött egy egyszerű; „Igen, hiszek.”

És a következő pillanatban már azt mesélte, hogy „- Én nem hiszek Benne, én tudom, hogy van. Egyszer megjelent nekem.”

Én tényleg mélyen vallásosnak tartom magam, de a mondat hallatára majdnem nevető görcsöt kaptam.

„- Igen? És mégis hogyan történt?

– Nagy fényesség támadt a szobámban, ami mindent beborított, még engem is. Nem szólítottam meg, egyszerűen csak tudtam, hogy Ő az. Végtelen nyugalom öntött el, azt éreztem, hogy biztonságban vagyok. Hogy ez a fény, mindentől megvéd. És tudod mit csináltam? – (tágra nyílt szemekkel, összeszorított ajkakkal csóváltam a fejem) – Belealudtam ebbe a fényességbe, ebbe a nyugalomba. És most mondhatnád, hogy csak álmodtam, de én tudom, hogy nem. Az Isten jelent meg nekem.

– (nagyra nyílt szemek, összeszorított ajkak, hova meneküljek innen arc)

– Veled is volt már ilyen?

– Nem, velem ilyen bizony sosem történt. (nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek.) De lassan tényleg mennem kellene, – ittam ki az utolsó kortyot a csészémből – rengeteg elintézni valóm van. (így kilenc előtt 5 perccel)”

Vette a lapot, intett a pincérnek, valami olyan nyegleséggel, amitől hányingerem támadt és mikor az, az asztalunkhoz ért, csak annyit dobott oda foghegyről, rá se nézve, mindvégig az én arcomba bámulva, hogy cash. Azt hittem elsüllyedek. Néztem a srácra, nagy, bocsánatkérő szemekkel, hogy hátha ért azokból is, de hamarosan úgy vágta elénk a számlát, hogy úgy érzem nem értett, vagy nem bocsátott meg.

Esett még néhány szó arról, hogy milyen érdekes a szakmám, hogy másokon segítek és ez körülbelül olyan, mint az ő foglalkozás, hiszen azzal, hogy weblapokat tervez ő is másokat támogat, de ezt már nem firtattam.

Az én sportos, pontos idő híján lévő, egyébként cégtulajdonos divatlovagom pedig haza akart vinni, de én már félreérthetetlenül menekültem. Hozzátette azért, hogy szerinte is korai lenne ez még, így első alkalommal, de én ezt már szinte a villamosról, búcsút intve hallgattam.

Szerencsére vette a jeleket, ugyanis hazaérve egy e-mail fogadott. „Mégis csak egy plátói múzsa maradsz.”

Istennek hála, hogy ez így van.