Talán emlékeztek erre a bizonyos kérdésre, amit cirka két hónapja dobtam be a köztudatba. Megvan hát a válasz, közel 25 férfi szájából, a legkülönbözőbb típusokból, amiket jó ideje igyekszem összefésülni.
Nem volt könnyű dolgom. Egyrészt gondolom azért, mert nem vagyok férfi, másrészt pedig igen különféle meglátásokkal szembesültem.
Következzék tehát az általánosítható rész:
Az emberek egy jó része, szereti, ha van neki élettere. Szereti, ha kap néha levegőt és szeret néha egyedül lenni. Tekintve, hogy a férfi is ember, kedves hölgyeim, igenis szüksége van magánéletre, barátokra, haverokra, akikkel elmehet sörözni, akikkel böföghet hangosan, és akikkel nem muszáj folyton lelkiznie és az érzéseiről mesélnie. Olyanokra, akikkel úgy beszélhet, hogy egyáltalán, esze ágában sincs megdugni őket. Szüksége van néha olyan levegőre, ami még nem áradt át a mi tüdőnkön. Tudom, leegyszerűsítettem és elnézést kérek, de az ide tartozó válaszok nagy része közel ilyen egyszerű volt. Féltékenykedés, lekorlátozás, túlreagálás.
Hölgyeim! Értsük meg végre, a magánélet szent. Olyasvalami, ami életben tartja/tarthatja azt a bizonyos tüzet. Aki függ tőlem, az egyszer, s mindenkorra nem lehet társ, és aki a társam, az nem függhet tőlem. Egy kapcsolat nem birtokviszony, nem függőség. Ha valaki valóban ilyesmire vágyik, az tényleg vegyen magának egy háziállatot. Itt a téma egyszerűsége miatt, leginkább kerülném a tenyérbe szorított pillangó közhelyes meséjét és egyszerűen csak annyit mondanék, amit mindig is szoktam; „Akit lehet vinni, azt vigyék. Nem fogom sajnálni.”
A férfiak egy része, mint azt láttuk, megőrül a féltékenységtől. A másik része pedig inkább féltékeny. Ők azok, akik szerint egy kapcsolatot mindig egy harmadik személy, vagy a hazudozás, a titkolózás, a mindig többre, másra vágyás tesz tönkre. Azok, akik szerint azért öltözünk ki, vagy adunk magunkra, mert dicsérethajhászok vagyunk és önbizalomhiányban szenvedünk. Akik szerint kelletjük magunkat és lépten-nyomon flörtölni akarunk. Ők nem értik, hogy szeretjük, ha büszkék arra, hogy a párjuk nem csak vállalható, de vonzó és mégsem vágyik másra. Azt pedig már végképp nem értik, hogy a magabiztosságunkból ők profitálnak. Lényünkből fakadóan szeretünk tetszeni, szeretünk feltűnést kelteni, vágyunk rá, hogy csodaként tekintsenek ránk. Nem akarunk félrelépni. Azt akarjuk, hogy ne felejtsd el látni bennünk a nőt, aki meghódított. Valamikor Téged is.
És itt az örök kedvenc, csalódott típus, aki nemes egyszerűséggel, csak ennyit ír: „Az, hogy az exeim mind mocskos kurvák, akik csak a pénzre mennek.” Vele, ahogy a típusába tartozó sok más férfival egy kedves nőtársunk kíméletlenül elbánt. Egyesek finomabban fogalmaznak ugyan: „A nők mohók, semmi nem elég nekik és imádják a pénzt költeni.” , de a probléma azonos. Nem rántom le a leplet, valóban, sokunk teszi a fontossági skálán első helyre a pénz nyújtotta előnyöket, de a nők többségénél dobogós helyen áll a biztonság. Meg lehet kövezni és ki lehet kiáltani pénzéhes lotyónak, de ebbe bizony az anyagi is bele tartozik. Az érzelmi és értelmi stabilitás mellett…mondjuk jobb esetben.
Van, aki szerint, sokat értetlenkedünk, kutatjuk a miérteket, mások szerint az indokolatlan hiszti a legnagyobb méreg, ismét mások a rugalmatlanságot, a kompromisszumkészség hiányát és a változtatni nem akarást okolják.
Olyan is akad, aki elméletben tudja, hogy egy kapcsolathoz két ember kell, és mindenkinek félre kell tennie az egóját, na meg nyelni néha, de gyakorlatilag, ha arra kerül a sor, hogy kinek az igényei fontosabbak, a sajátja felé billen a mérleg. Aztán mintegy mantraként hajtogatja az elméletet, hogy mindenkinek engedni kell, szóval itt az alkalom, bizonyíts. Neki még inkább anya kell, nem barátnő. A jó hír, hogy sok nő épp erre vágyik.
Akad, aki szerint éppen, hogy mi nők keressük a pótapuka jelöltet. Mert nem vagyunk igazán tisztában önmagunkkal, a vágyainkkal és az értékességünkkel. Ezért olyat keresünk, akire támaszkodva kiteljesedhetünk. Ez a nőtípus az, aki mindig épp két kapcsolat között van. Aki fél, és aki naphosszat a passzoló kirakót keresi.
Néhányatok szerint a legnagyobb baj, hogy bizonyos jellemzők alapján, ha úgy tetszik, első benyomás alapján kategorizálunk és olyan börtönbe zárjuk szegény férfit, melyből aztán egy életen át képtelen kitörni. Sajnos, ha csak részben is, de igazat kell adjak. A jófiú, a rosszfiú, a művész, a nőcsábász, a sportoló, az anyámasszonykatonája, a túlönálló, a leuraló, az érzelemmentes, az elköteleződésfóbiás. És akkor még csak megemlítettem az első tízet, ami eszembe jutott. Tényleg millió kategóriánk van, amibe aztán szívesen pakoljuk be az embereket. Ez pedig alapvetően nem is gond. Megkönnyíti a dolgok átlátását. De kedves rendezgető, pakoló hölgy-társaim! Azt azért illik észrevenni, ha szegény férfi keze-lába kilóg már az általunk neki kreált kis dobozból!
Ismét más szerint, elfelejtjük, hogy változunk. Elfelejtünk energiát tenni abba, hogy megismerjük a mellettünk változó embert. Beszippantanak minket a hétköznapok és elmegyünk egymás igényei mellett. Ők leginkább kommunikációs problémákra hivatkoznak.
Egy másik férfi szerint, az a gond, mikor szerepet tévesztünk és határt sértünk. Ez pontosan az, amit már több fórumon kifejtettem, például az uniformism című postban. Amikor nem vesszük észre, hogy a férfit, szinte semmiben nem hagyjuk már férfinak maradni. Aztán persze meglepődünk, hogy ha egy ilyen komoly határsértés történik egy kapcsolatban, akkor szegény „Ádám” is kénytelen sürgősen új határok után nézni és majd csodálkozhatunk, ha ez épp bennünket is kettészel. A kapcsolat határairól már nem is beszélve.
Sokak szerint, nekünk a seggfejek kellenek. A kemény férfi. Aki persze valójában sem nem kemény, sem nem férfi, csak valami gyáva, érzelemmentes, infantilis kisfiú, aki úgy viselkedik a környezetében, mint a porcelánboltba szabadult kiselefánt. Itt is igazat kell adnom, azt hiszem. Szeretjük a nehéz eseteket. Szeretjük azt hinni, hogy képesek vagyunk nem csak betörni, de kordában tartani, egy elefántot, ami bár gyerek még, de így is böhömnagy és ilyen károkat is képes okozni. Nem az elefánt a lényeg, azt hiszem inkább önigazolás. Egy kedves férfi ismerősöm így foglalta ezt össze: „Egyszerűen nem tudjátok kezelni, ha valaki szerelmes… Csak akkor lesz rend a portán, amikor valaki seggfejbe megy át. Azonnal megvan a kemény férfi szerep. Ez kell tényleg?” A válaszban harapni lehet a dühöt. Őt is biztosan nagyon megbántották, de ettől még ez egy nagyon is valós probléma, amivel egyet kell, hogy értsek. Nos, ez kell?
Uraim! Hát így néznek ki a válaszaik, összerendezve. Nem vagyok férfi. Fogalmam sincs, hogy szerintetek mi nők, mivel mérgezzük meg a kapcsolatainkat. De kaptam egy zseniális választ. Amit csak úgy, minden kommentár nélkül, befejezésképp beidézek.
„Én egy kicsit átfogalmaznám a kérdést. Mi az, ami tönkreteszi a mai világban a kapcsolatok nagy részét? Véleményem szerint, azok a dolgok, amik tönkreteszik/megmérgezik a kapcsolatokat már ősidők óta ugyanazok, és lehetne sorolni naphosszat ezeket a tulajdonságokat. A különbség a mai fiatal generáció gondolkodásában rejlik. Ők nem tudják kezelni ezen rossz tulajdonságok elfogadását, kezelését mert ezt nem mutatják meg nekik sehol. Csak azt látják, hogy minden happy, boldogság, de az mindig kimarad, hogy bizony lesznek hullámvölgyek, amit közösen kell átvészelniük, megbeszélniük. Elmenekülnek a problémák elől. Ezért nincs a mai fiúknak/lányoknak komoly kapcsolataik, ezért tolódik a nők első szülési ideje, ezért gyarapodnak a csonka családok, sűrűsödnek a válóperek. Addig ameddig nem tanuljuk meg kezelni egymás között a problémákat MI magunk leszünk saját boldogságunk egyetlen akadálya.”
Kedves Gergő!
Igen, valóban hosszan taglalod a véleményed, örülök, hogy elgondolkodtatott és annak is, hogy megosztottad velem.
Bár ettől függetlenül azt gondolom, hogy az, ki-milyen értékrenddel rendelkezik, nem azon múlik, hogy falusi család-e. Láttam én faluban is sok mindent. Ez így általánosítás.
A többivel nagyjából egyet tudok érteni, és férfitársaid is hasonló szempontokat írtak, ahogyan azt a bejegyzésben is olvashattad, hiszen ezek az ő gondolataik, kiegészítve helyenként az én kommentárjaimmal.
Igen, fontos a külső. Nyilván az az, ami megfog, vagy éppen taszít. De egy ostoba, ám gyönyörű liba mellett mégsem tartasz ki 14 évig, szóval a belső értékek nem másodlagosak, csak később derül rájuk fény.
Klau
Sajnos nem olvastam azt a bizonyos korábbi bejegyzést, de nagyjából kikövetkeztettem, mire is vonatkozhatott. Ha megengeded ismét belekotyognék.
Egyet kell értsek az idézetként elhangzó utolsó szakasszal a bejegyzésedben. Én egy olyan lánnyal élek együtt 14 éve, aki faluról jött. Ezzel eszem ágában sincs ledegradálni Őt, sőt, ezzel azt hiszem sokkal több pozitívumot mondok, mint negatívat. Értem ez alatt, hogy Neki még van értékrendje, Őt még olyan család nevelte fel, ahol ha a dolgok elromlottak, azt megjavították, nem eldobták. Ez persze problémát is szül, lásd előző hozzászólásom, ahol már taglaltam, hogy ikertestvérét a család nem hagyta elhagyni férjét, mert az hogy nézne ki a szomszéd szemében.
Visszatérve arra hogy mi is kell egy jó kapcsolathoz, vagy hogy mi mit keresünk egy nőben? Azt hiszem nem lehet általánosítani. Ahogy Ti nők is különbözőek vagytok, van magamutogató, van “falusi” lány, pénzhajhász, vagy épp a dolgozó nő, úgy a mi férfiak (kisfiúk) is mások vagyunk. Én magam meglepődöm, hogy miért futsz mindig össze a kőbunkó típussal, de tény hogy már nem egy bejegyzésedben említed, vagy épp idézed. Magam egy olyan családban nőttem fel, ahol két rossz apa példa volt előttem. Míg vér szerinti “apám” elhagyta a családot egy másik nő miatt, addig a nevelő “apám” elitta a család pénzét, néha erőnek erejével osztotta az igazságot, az ő igazságát. Ennek ellenére, vagy épp ezért nem érzem azt, hogy én mint férfi kudarcot vallottam volna. Mint már említettem 14 éve vagyok együtt párommal, s ezen idő alatt nem tudnék Neked felsorolni 5 hangos szóváltást. Nem mondom, hogy kinek a hibájából, nem is ez a lényeg. A lényeg az az, hogy ezt mindig sikerült megbeszélni, ami egy kapcsolatnál elengedhetetlen! De már megint elkalandoztam, hiszen azt ígértem leírom, mit is keresünk, vagy épp mi taszít. Talán furcsán fog hangozni de az igazság ez, akár bevallják férfi társaim, akár nem, attól még a tény, tény marad. Nem a belső szépséget keressük, amivel Hollywood, a pletykalapok, a love story-k, vagy épp a női elképzelések el akarnak hitetni veletek. Mi a külsőséget keressük (először), ahogy Ti is a jó megjelenésű pasikat, mi is a csinos, dekoratív nőket. Amelyik férfi mást mondd az hazudik, hogy jófiúnak tűnjön és lefektessen benneteket! Mert végül is ez a cél. Ocsmányul hangzik, de ez a cél évezredek óta. Amikor ezen túl vagyunk, nos igen, akkor már jöhet a belső értékek keresése. Hogy számít e mellettünk a kapcsolatban a nő, nő-e? Igen nagyon! De sajnos sok “férfi” bár nem nevezném őket így, kislányként viselkedik, ráadásul abból is a rosszabb fajtából, amikor órákig tartó hisztit tudnak rendezni, hogy miért festi így ki magát, miért mutogatja magát, miért pont szoknya, mikor nadrágban is jöhetne….. szóval a legrosszabb féltékenységi jeleneteket játssza el. Aztán van a másik véglet, aki szó szerint megmondja mit vehetsz fel, mert olyan társaságba megyünk ahol majd jól megmutatlak, hiszen a nőt mint tárgyat kezeli. Van ilyen ismerősöm is, befolyásos jól szituált “úriember” ám nem volt tartós kapcsolata 15 éve, az is egy másfél éves fogd meg a kezem verzió volt 8. év végén. De hisz ezek a típusok, jól tudjuk, nem kapcsolatok.
Viszont akkor lássuk, mi az ami taszít minket. Az első és legfontosabb, az állandó féltékenység! Ahogy Te is írtad egy nő szeret nőnek látszani, még akkor is ha kapcsolatban van, szereti megmutatni, hogy ő még így is nő, vagy épp pont nekünk öltözik ki. Mi is féltékenyek vagyunk, nagyon kevés férfi nem az, hiszen ha állati szintre alacsonyítjuk az egészet, a nő trófea, amit szívesen mutogatunk, de ha a falka másik hím tagja is szemet vet rá azonnal vicsorgunk. A különbség a két fél közt, hogy a férfi, nem dörgöli ezt lépten-nyomon a nő orra alá, nem rendez jelenetet. Ehhez tartozik egyébként az állandó, hol vagy, mit csinálsz, úgy hiányzol hívások! Volt nekem is ilyen kapcsolatom, én nem bírtam 3 hónapnál tovább, bár milyen jó is volt a szex.
A második amitől egy idő után az ember falra mászik az állandó bújás. Ami egyébként egy aranyos ártatlan dolog, csak nem a nap 24 órájában. A harmadik és számomra utolsó dolog ami zavar, s te magad is megemlítetted a másik szabadidejének nem tiszteletben tartása! Igenis tesség megérteni, hogy a heti robot után a hétvégék nem az anyós látogatásra, az együtt bújjunk az erkélyen, mert olyan romantikus, vagy épp kézen fogva vigyük le a szemetet mert addig is együtt vagyunkra való! Kell mindkét félnek egy kis magány, egy kis egyedül lét, hogy abból erőt merítve, feltöltődve, ismét keresd kedvesed társaságát. Hisz pont ez a lényeg, ha beléd szeretett, akkor valamiért kellesz, ha kellesz, a kis magány után hiányolni, fog, még jobban kellesz!
Bocs hogy egy kicsit hosszúra sikeredett 🙂
Gergő