Nem volt könnyű dolgom. Egyrészt gondolom azért, mert nem vagyok férfi, másrészt pedig igen különféle meglátásokkal szembesültem.
Következzék tehát az általánosítható rész:
Az emberek egy jó része, szereti, ha van neki élettere. Szereti, ha kap néha levegőt és szeret néha egyedül lenni. Tekintve, hogy a férfi is ember, kedves hölgyeim, igenis szüksége van magánéletre, barátokra, haverokra, akikkel elmehet sörözni, akikkel böföghet hangosan, és akikkel nem muszáj folyton lelkiznie és az érzéseiről mesélnie. Olyanokra, akikkel úgy beszélhet, hogy egyáltalán, esze ágában sincs megdugni őket. Szüksége van néha olyan levegőre, ami még nem áradt át a mi tüdőnkön. Tudom, leegyszerűsítettem és elnézést kérek, de az ide tartozó válaszok nagy része közel ilyen egyszerű volt. Féltékenykedés, lekorlátozás, túlreagálás.
Hölgyeim! Értsük meg végre, a magánélet szent. Olyasvalami, ami életben tartja/tarthatja azt a bizonyos tüzet. Aki függ tőlem, az egyszer, s mindenkorra nem lehet társ, és aki a társam, az nem függhet tőlem. Egy kapcsolat nem birtokviszony, nem függőség. Ha valaki valóban ilyesmire vágyik, az tényleg vegyen magának egy háziállatot. Itt a téma egyszerűsége miatt, leginkább kerülném a tenyérbe szorított pillangó közhelyes meséjét és egyszerűen csak annyit mondanék, amit mindig is szoktam; „Akit lehet vinni, azt vigyék. Nem fogom sajnálni.”
A férfiak egy része, mint azt láttuk, megőrül a féltékenységtől. A másik része pedig inkább féltékeny. Ők azok, akik szerint egy kapcsolatot mindig egy harmadik személy, vagy a hazudozás, a titkolózás, a mindig többre, másra vágyás tesz tönkre. Azok, akik szerint azért öltözünk ki, vagy adunk magunkra, mert dicsérethajhászok vagyunk és önbizalomhiányban szenvedünk. Akik szerint kelletjük magunkat és lépten-nyomon flörtölni akarunk. Ők nem értik, hogy szeretjük, ha büszkék arra, hogy a párjuk nem csak vállalható, de vonzó és mégsem vágyik másra. Azt pedig már végképp nem értik, hogy a magabiztosságunkból ők profitálnak. Lényünkből fakadóan szeretünk tetszeni, szeretünk feltűnést kelteni, vágyunk rá, hogy csodaként tekintsenek ránk. Nem akarunk félrelépni. Azt akarjuk, hogy ne felejtsd el látni bennünk a nőt, aki meghódított. Valamikor Téged is.
És itt az örök kedvenc, csalódott típus, aki nemes egyszerűséggel, csak ennyit ír: „Az, hogy az exeim mind mocskos kurvák, akik csak a pénzre mennek.” Vele, ahogy a típusába tartozó sok más férfival egy kedves nőtársunk kíméletlenül elbánt. Egyesek finomabban fogalmaznak ugyan: „A nők mohók, semmi nem elég nekik és imádják a pénzt költeni.” , de a probléma azonos. Nem rántom le a leplet, valóban, sokunk teszi a fontossági skálán első helyre a pénz nyújtotta előnyöket, de a nők többségénél dobogós helyen áll a biztonság. Meg lehet kövezni és ki lehet kiáltani pénzéhes lotyónak, de ebbe bizony az anyagi is bele tartozik. Az érzelmi és értelmi stabilitás mellett…mondjuk jobb esetben.
Van, aki szerint, sokat értetlenkedünk, kutatjuk a miérteket, mások szerint az indokolatlan hiszti a legnagyobb méreg, ismét mások a rugalmatlanságot, a kompromisszumkészség hiányát és a változtatni nem akarást okolják.
Olyan is akad, aki elméletben tudja, hogy egy kapcsolathoz két ember kell, és mindenkinek félre kell tennie az egóját, na meg nyelni néha, de gyakorlatilag, ha arra kerül a sor, hogy kinek az igényei fontosabbak, a sajátja felé billen a mérleg. Aztán mintegy mantraként hajtogatja az elméletet, hogy mindenkinek engedni kell, szóval itt az alkalom, bizonyíts. Neki még inkább anya kell, nem barátnő. A jó hír, hogy sok nő épp erre vágyik.
Akad, aki szerint éppen, hogy mi nők keressük a pótapuka jelöltet. Mert nem vagyunk igazán tisztában önmagunkkal, a vágyainkkal és az értékességünkkel. Ezért olyat keresünk, akire támaszkodva kiteljesedhetünk. Ez a nőtípus az, aki mindig épp két kapcsolat között van. Aki fél, és aki naphosszat a passzoló kirakót keresi.
Néhányatok szerint a legnagyobb baj, hogy bizonyos jellemzők alapján, ha úgy tetszik, első benyomás alapján kategorizálunk és olyan börtönbe zárjuk szegény férfit, melyből aztán egy életen át képtelen kitörni. Sajnos, ha csak részben is, de igazat kell adjak. A jófiú, a rosszfiú, a művész, a nőcsábász, a sportoló, az anyámasszonykatonája, a túlönálló, a leuraló, az érzelemmentes, az elköteleződésfóbiás. És akkor még csak megemlítettem az első tízet, ami eszembe jutott. Tényleg millió kategóriánk van, amibe aztán szívesen pakoljuk be az embereket. Ez pedig alapvetően nem is gond. Megkönnyíti a dolgok átlátását. De kedves rendezgető, pakoló hölgy-társaim! Azt azért illik észrevenni, ha szegény férfi keze-lába kilóg már az általunk neki kreált kis dobozból!
Ismét más szerint, elfelejtjük, hogy változunk. Elfelejtünk energiát tenni abba, hogy megismerjük a mellettünk változó embert. Beszippantanak minket a hétköznapok és elmegyünk egymás igényei mellett. Ők leginkább kommunikációs problémákra hivatkoznak.
Egy másik férfi szerint, az a gond, mikor szerepet tévesztünk és határt sértünk. Ez pontosan az, amit már több fórumon kifejtettem, például az uniformism című postban. Amikor nem vesszük észre, hogy a férfit, szinte semmiben nem hagyjuk már férfinak maradni. Aztán persze meglepődünk, hogy ha egy ilyen komoly határsértés történik egy kapcsolatban, akkor szegény „Ádám” is kénytelen sürgősen új határok után nézni és majd csodálkozhatunk, ha ez épp bennünket is kettészel. A kapcsolat határairól már nem is beszélve.
Sokak szerint, nekünk a seggfejek kellenek. A kemény férfi. Aki persze valójában sem nem kemény, sem nem férfi, csak valami gyáva, érzelemmentes, infantilis kisfiú, aki úgy viselkedik a környezetében, mint a porcelánboltba szabadult kiselefánt. Itt is igazat kell adnom, azt hiszem. Szeretjük a nehéz eseteket. Szeretjük azt hinni, hogy képesek vagyunk nem csak betörni, de kordában tartani, egy elefántot, ami bár gyerek még, de így is böhömnagy és ilyen károkat is képes okozni. Nem az elefánt a lényeg, azt hiszem inkább önigazolás. Egy kedves férfi ismerősöm így foglalta ezt össze: „Egyszerűen nem tudjátok kezelni, ha valaki szerelmes… Csak akkor lesz rend a portán, amikor valaki seggfejbe megy át. Azonnal megvan a kemény férfi szerep. Ez kell tényleg?” A válaszban harapni lehet a dühöt. Őt is biztosan nagyon megbántották, de ettől még ez egy nagyon is valós probléma, amivel egyet kell, hogy értsek. Nos, ez kell?
Uraim! Hát így néznek ki a válaszaik, összerendezve. Nem vagyok férfi. Fogalmam sincs, hogy szerintetek mi nők, mivel mérgezzük meg a kapcsolatainkat. De kaptam egy zseniális választ. Amit csak úgy, minden kommentár nélkül, befejezésképp beidézek.
„Én egy kicsit átfogalmaznám a kérdést. Mi az, ami tönkreteszi a mai világban a kapcsolatok nagy részét? Véleményem szerint, azok a dolgok, amik tönkreteszik/megmérgezik a kapcsolatokat már ősidők óta ugyanazok, és lehetne sorolni naphosszat ezeket a tulajdonságokat. A különbség a mai fiatal generáció gondolkodásában rejlik. Ők nem tudják kezelni ezen rossz tulajdonságok elfogadását, kezelését mert ezt nem mutatják meg nekik sehol. Csak azt látják, hogy minden happy, boldogság, de az mindig kimarad, hogy bizony lesznek hullámvölgyek, amit közösen kell átvészelniük, megbeszélniük. Elmenekülnek a problémák elől. Ezért nincs a mai fiúknak/lányoknak komoly kapcsolataik, ezért tolódik a nők első szülési ideje, ezért gyarapodnak a csonka családok, sűrűsödnek a válóperek. Addig ameddig nem tanuljuk meg kezelni egymás között a problémákat MI magunk leszünk saját boldogságunk egyetlen akadálya.”
