A Mivel tesszük tönkre a kapcsolatainkat mi nők? – megszólal a férfi után jöjjön tehát az érem másik oldala. Mit gondol a nő? Mi az, amivel a férfi megmérgezi a kapcsolatot? Mi az, amivel hosszú távon nehéz, vagy esetleg nem is lehet együtt élni?
Kezdeném rögtön a megdöbbenéssel, hogy nem vállaljuk a véleményünket. Amíg a válaszadást nem varázsoltam anonimmá, 2, azaz kettő válasz érkezett összesen. Míg a férfiaknál, 10-15. Tulajdonképpen azt gondoltam, hogy nőtársaim kapva kapnak az alkalmon, ahol okolni lehet a férfit, ahol meg lehet mondani, mi az, ami igazán nyomja a csőrünket, ahol megfejthetjük, hol hibáznak ők. És valahol így is volt, ugyanis közel 40 válaszadó mondott véleményt. Miután megadtam a névtelenség lehetőségét. Szóval a nyílt, őszinte véleménynyilvánításért máris plusz pont a férfiaknak.
Tehát a válaszok, amiket ez esetben is igyekeztem kategóriákba rendezni.
Uraim! A válaszadó hölgyek, több mint fele (!) a féltékenységet említi az elsődleges és legfőbb okként, ami miatt egy kapcsolat gellert kap. A birtoklási vágyat, a teljes leuralást. A hölgyek közül többen meg is jegyzik az örök igazságot, hogy legyen a féltés, az ellenőrzés és az elszámoltatás bármily alapos, ha valaki meg akarja csalni a másikat, talál alkalmat. Aki pedig nem, az bármely alkalomadtán sem teszi meg.
Egyszerű ez, így leírva, tudom én, de egyetlen kapcsolat sem igazán tiszta lap. Hisz előtte annyian bánthattak már minket. A tapasztalatokból feltételezésfalak épülnek, a falak gyanúbástyákká állnak össze, a bástyákat pedig kételkedésárok veszi körül, melyet a bizalmatlanság vizével töltenek. Na és mi van a bástyákon? Az elszámoltatás őrei… Akit csaltak már meg, tudja, hogy miről beszélek. Egy hűtlenség, legyen az pusztán testi, vagy „csak” érzelmi, legrosszabb esetben mindkettő, azok számára, akik még nem élték át, elképzelhetetlen rést üt a büszkeség páncélon. Mindenki védi magát valahogy egy újabb sérüléstől. Az már más kérdés, hogy inkább a probléma forrását kellene rendezni, ugyanis amíg az ott van, mindenki védekezhet, ahogy akar, bevonzza az újabb csalódást.
„Kételkedés mindenben, amit mondok. A tetteim mögé összeesküvés elméleteket sző. Ha nem vagyunk együtt, folyton felhív, de nem azért mert mondani akar valamit, hanem csak azért, hogy minden percben ellenőrizhessen. Hozzáteszem, sosem csaltam meg. Idegesíti, ha facebook- ra felnézek, és azonnal azt kérdezi, hogy „Kire vagy kíváncsi?”.”
Azért érdemes arra is figyelni, hogy olykor a legféltékenyebbek a legnagyobb hűtlenek is egyben. Reakcióképzés. Sokan orvosolják féltékenységgel a hűtlenség keltette bennük felgyűlt feszültséget és lelkiismeretfurdalást.
A válaszok másik nagy csoportját természetesen a féltékenyek után az elhanyagolók alkotják (halkan jegyzem meg, a férfiak válaszaival összhangban). Ők azok, akik folyamatosan sörözni mennek a barátaikkal, mindenféle „mondvacsinált ürüggyel”, akik érdektelenséget és nemtörődömséget mutatnak a problémáinkkal szemben. A figyelmetlenek, akik nem veszik észre a mindennapi apró, vagy akár nagyobb, de mindképp fáradtsággal járó dolgokat, amiket értük (is) teszünk. Engedjétek meg, hogy idézzek:
„Míg én mindenről beszámolok, nem kapom ezt vissza. Egyrészről jól esik elmesélni mi van velem, mik a gondolataim az adott napról, és tudom,hogy ő is válaszol,ha kérdezek… De jobb szeretném, ha magától mesélne… Hogy érezzem, hogy nincs titkolni valója. Ebben -zárójelben- az a fura, hogy nagyon gyakran rosszul esik, ha nem érdeklődik a társ eléggé…mert akkor meg úgy érzem,nem érdeklem…”
Ez az a pont, ahol képbe kerül az önzőség is, ami szintén sok nő társamat zavar nagyon. Szerintem valahol ide sorolhatjuk az érzéketleneket is. Vannak férfiak, akiket annyira hajt a versenyszellem, hogy mindig tudnak tromfolni. Akiknek mindig van egy adu-problémája, ami valami miatt fontosabb, mint a tiéd. Aki szerint kimondva, vagy kimondatlanul, de arra születtünk, hogy igényeiket kiszolgálva alájuk rendelődjünk. A kifejezés minden értelmében. Aki szerint a mi összes gondunk, nehézségünk, fájdalmunk, puszta hiszti és nyafogás. Uraim! Ezzel degradáljátok a nő problémáit és végső soron őt magát is. Ha elvárjátok, hogy mi figyelmesen, érdeklődve, támogatóan hallgassuk végig a rossz napjaitok történéseit és a jók élményeit, akkor mi is csak ennyit kérünk.
A válaszadók egy érdekes csoportját képezik, azok a hölgyek, akik szerint a férfiak, kapcsolataikat a hisztivel teszik tönkre legtöbbször. Őszintén bevallom, én még ezzel nem találkoztam. Feltételeznem kell azonban, hogy létezik, hiszen meglepően sokan jeleztétek. Álljon itt az egyik kedvencem:
„Lényegében az, ha nem a saját nemének megfelelően viselkedik (hisztizik, mindenen megsértődik, stb.).”
Továbbá nálunk is sokszor visszaköszön a kommunikáció zavara és a hűtlenség, mint egy kapcsolatot leginkább megkeserítő dolgok. De megjelenik problémaforrásként a kiszámíthatatlan viselkedés, az állandó kritika, az igénytelenné válás, a megjátszás, a hazudozás, az udvariatlan viselkedés, a tisztelet hiánya (oda-vissza), a feledékenység, az ígéretek be nem tartása, a kulturális különbségek, valamint a közönyösség is.
Urak! Úgy tűnik, általában nem szeretjük, ha látványosan bámultok meg nőket az utcán, miközben ott vagyunk mellettetek. (Mondjuk az semmi ahhoz képest, hogy engem a hétvégén úgy próbált felszedni egy pasi, hogy megvárta, amíg a kedvese kiment a mosdóba.) Úgy tűnik, sérti a büszkeségünk, ha tárgyként, vagy trófeaként vagyunk kezelve. Nem örülünk, ha nem veszitek észre miben segíthettek, valamint nem díjazzuk azt sem, ha szerintetek, a dühünket, vagy a nyűgösségünket, csak a menstruációnk okozhatja.
Van, aki nem bírja elviselni, ha nem rajonganak érte, mások azt tartják nyomasztónak, ha ugyanezt túlzásba viszik. Mert a levegő nekünk is kell. Úgy tűnik, érdemes kerülni a végleteket.
Az összes buta sztereotípia ellenére, csak a női válaszolók említik a szexualitást váló-okként.
„A fő ok, ha nem működik a szex. A nők képesek éveken át hazudni maguknak is, hogy jó ez így, majd belerohannak egy szerető karjaiba.”
Ezt talán valóban nem árt tudni. Rengeteg nő képtelen görcsök nélkül, őszintén, igazán, megélni a szexualitását. Hogy ez egy rossz élmény, szégyen, bűntudat, egyfajta kényszerérzés („Szexelünk, mert a férfinak szex kell.”), vagy a kémiai vonzalom teljes hiánya miatt alakul-e így, az esetfüggő. Mindenesetre jó néhányan képtelenek elengedni magukat. Amíg valaki meg nem mutatja nekik, hogyan kell. Hogyan lehet másképp. Hogyan lehet egy nőt, akárcsak egy nyíló virágot, fokozatosan kibontakoztatni. Továbbá ide kapcsolódónak érzem az érintés problematikáját is. Egy kedves nő társam a következőképp fogalmaz:
„Az érintés hiánya. Nem tudják hogyan kell simogatni, és hogy milyen fontos is az.”
A hölgyeknél a kapcsolatot megmérgező elemek között külön kategóriát képeznek a függőségek. Szerencsejáték-, számítógép-, alkohol-, még a pornófüggőség is sok helyen visszaköszön.
„Volt olyan kapcsolatom, ahol a társam túlságosan sokat ivott. Habár ez a mai világban “átlagos”, mégis az én értékrendemtől függ, mennyire zavaró.”
Nos, ez esetben, lehet az én értékrendemmel van gond, de számomra mai világ ide-vagy oda, ez nem átlagos és nem elfogadható. Én rosszul tolerálok minden addikciót. Talán mert alázott már porig egy boros üveg, vagy talán mert hiúsította már meg estémet fél karú rabló, nem tudom. Lényeg, hogy ha valaki nem tud uralkodni az ilyen ösztönkésztetésein, és nem tud nemet mondani, az kontrollt veszít. Önmaga felett. És aki, magán nem képes uralkodni, az akkor sem lesz képes, amikor oda kerül a sor, hogy felpofozzon, vagy amikor egy nagymellű szőke csábítgatja.
A pornónézésről pedig csak röviden: igen sok nő ítéli meg közel elfogadhatatlannak. Nem prűdség ez. Számukra egyszerűen önbizalom-romboló. Azt élik meg, hogy ő kevesek és képtelenek túlszárnyalni a pornó által idealizált szexualitás-képet. Ez pedig gyakran oda visz, hogy bezárnak. Hiszen ha ők nem élvezik minden pozícióban az együttléteket, nem minden alkalommal ordítanak a gyönyörtől, ha nem annyira spontának, ha nem két lábon járó Kama Sutra-k, akkor bizonyára nem is lehetnek elég jók. Akkor a hiba bennük van, ezt pedig a férfinak sok esetben megemlíteni se merik, hiszen akkor egyből egyszerűnek, maradinak, prűdnek, vagy frigidnek titulálják őket. Érdemes kialakítani egy olyan légkört, közeget, ahol a szexről, az igényekről és a félelmekről igenis lehet tabuk és egymás megítélése nélkül beszélgetni.
Óriási probléma az agresszió is, amit nem is taglalnék nagyon. Talán érthető, hogy mi az, ami miatt nem értékeljük nagyra, ha elhallgattatnak minket egy-két bevert foggal, vagy meg akarják mondani mit lássunk, egy-két monoklival. A társadalmi reklámhoz csatlakoznék ez ügyben, vedd észre a jeleket. Lehetőleg már hamarabb, mint, ahogy az első bordád eltörik és állj tovább. Ez nem fog változni.
Van egy olyan problémánk is, amit valaki úgy fogalmazott meg egy szóval, hogy mentalitás. Többen is gondnak érezzük, ki-ki másképp fejezi ki, hogy kedves férfiak, hajlamosak vagytok belenyugodni, belekényelmesedni dolgokba. Hiába akarunk mi bármit megtenni értetek, vagy értünk, ha nektek minden úgy jó, ahogy van. Szóval attól, hogy párkapcsolat, attól, hogy együtt járunk, még járunk és változunk. Nem leülünk egy tisztásra, mert szép a kilátás. Megyünk-megyünk. Hátha lesz szebb is.
Még egy utolsó, jellemzően megjelenő szempontot emelnék ki. Az „anyuci pici fia” jelenséget. Uraim! Ha gyereket akarunk, megtaláljuk a módját és szülünk egyet. (Persze itt is sarkítok.) De! Mi általában felnőtt, egyenrangú partnert keresünk, nem pedig gügyögő óriásbébit, aki képtelen önálló döntéshozásra, munkára, egyedüllétre, aki nem képes feltalálni magát, és aki felsír, ha szem elől veszít minket. Ne hajts mindig fejet, ne fogadj el mindent úgy, megrágva, ahogy a szádba adják. Ahogy mondani szoktam, „Köszönöm, de papucsom már van, kettő is…”.
Ugyanígy azt sem díjazzuk, amikor az igazi mamával szembe kerülve képtelenek vagytok kiállni értünk. Tessék felvállalni a saját döntésetek.
Igazi Nőnek lenni csak egy igazi Férfi mellett lehet. És ez bizony így igaz fordítva is.
Hát nagyjából ennyi lenne. Az összes szempontnak megfelelni szinte teljesen lehetetlen. De nyilván mindenkit más zavar és mást képes tolerálni. Hogy én mit gondolok?
Nekem nem tette még tönkre kapcsolatom féltékenység. Nem tette még tönkre megcsalás. Nem tette még tönkre elhanyagolás. De mérgezte már meg tisztelethiány, önzőség, addikció, agresszió és óriásbébit is hagytam már a templom lépcsőjén. Bármilyen méreggel találkozom a másikban, egyetlen kérdést teszek fel magamnak. „Tudok ezzel együtt élni, vagy sem?” – ennyi, semmi több. Ha a válasz gondolkodás nélküli igen, akkor tudom, hogy még beborít a lila köd és vissza térek rá, ha helyrebillen a logikám. Én el tudom fogadni? Hosszú távon képes vagyok kibírni? Amikor kezdetben olyan aranyosan felhív minden tíz percben, hogy közölje, hogy jól van, az vajon 10 év múlva is aranyos lesz? Vagy a falra mászom majd tőle? – és ez csak egy egyszerűbb kérdés. El tudom fogadni, vagy nem. Tudok együtt élni azzal, ha a férfi érzelmi intelligenciája nulla? Ha nincs mindig ideje rám, ha nem ugrik minden füttyentésemre? Ha el akar nyomni? Ha nem képes kompromisszumra?
Ha csak egyetlen jó tanácsom lehetne a férfiaknak, annyit mondanék, „Ne hagyd, hogy belefáradjunk!” és ebben valahol minden benne van. Az én kapcsolataim mindig ott értek fordulóponthoz, amikor elfogyott az energiám. Amikor már nem térült meg. Semmi nem természetes, hát ne vedd annak! (Ez mondjuk pont mindkét nemre vonatkozik.) Nem kell mindig újat mutatni, nem kell mindig mindennek tökéletesnek lennie, lehet ezer konfliktusunk, de ha eléred, hogy tehetetlennek érezzem magam, ha hagyod, hogy belefáradjak, elveszítettél. Mert ilyenkor, mindig lesz egy bezzeg…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: