Ha már párkeresés, akkor nem lehet kihagyni a történetből a netes randizást sem. Jöjjön tehát az 1. és a 2. rész után a 3. is, egy csokorra való egyveleg a legjobb online randijaimból.
Rengeteg nőt ismerek, akik szerint az netes társkeresés még mindig a pokol legsötétebb bugyrának számít, és olyan kétségbeesett kapálózás, ami bennük kissé szánalmat kelt. Nos, egy jó darabig én is közéjük tartoztam. Regisztráltam ugyan bizonyos társkereső oldalakra, ahogy akkoriban minden barátnőm, de soha nem ismerkedtem neten. Jó, most egy kicsit hazudok, mert ismerkedni ugyan ismerkedtem, de a randi tabu volt. Aztán egyszer valahogy belecsúsztam, és azóta elég sok tapasztalattal „büszkélkedhetek” a netes vak-randik tekintetében. Volt köztük olyan, ami kevésbé rosszul alakult, volt, ami rosszul, volt, ami nagyon rosszul és persze olyan is, amit bátran hívhatunk borzasztónak is akár. Érthető módon főként utóbbiakról szól majd ez a történet.
Az utóbbi időben kissé belefáradtam a fölösleges körökbe. Ez az online-beszélgetősdi már nem az én világom. Egyszerűen kedvem sincs hozzá. Hónapokig lehetne csinálni, és az intimitás illúzióját talán meg is adná, de az első igazi személyes találkozásig semmit sem ér. Ha szimpi vagyok és a másik is szimpi nekem, akkor már igyekszem a lehető legkevesebbet beszélgetni látatlanba, hiszen úgyis az első 5 (igen, ÖT) perc dönt. A valóságban. Bármilyen jó beszélgetőpartner volt a kibertérben, nálam felülíródik abban az első néhány percben. Ez körülbelül annyira elég, hogy kezet fogjunk, bemutatkozzon és eldöntsük hová megyünk, vagy merre induljunk. Nagyon meghatározó.
Amiktől a leginkább herótom van:
– Ha valaki nem mutatkozik be és nem nyújt kezet. (Ember! Attól, hogy váltottunk pár üzenetet, még nem ismerlek!)
– Ha, bár kezet nyújt, a kézfogása úgy folyik ki az ujjaim között, mint a laza macska ürülék. Ilyenkor megeshet, hogy számomra komoly lelkiismereti kérdést okoz a randi további részében, hogy vajon nem törtem-e csontját a szerencsétlen delikvensnek. (Tessék határozottan kezet szorítani, a simogatást tartogasd a későbbiekre!)
– Ha megkérdezi, hogy „Na, mit szeretnél, hová menjünk?” – ilyenkor részemről jön, a „Nem tudom, gondoltam rád bízom…” sablon, hogy ő erre azt mondhassa, hogy „Na, de hát mégis, mihez lenne kedved?”, amivel, mint egy szerencsétlen násztánc, be is indul a neverending story, mert haver, én bizony megvárom, amíg képes vagy egyedül dönteni és választani egy szerencsétlen kávézót (mert mindig ez van) a közelben. Mire ezzel végzünk, én olyan kellemesen ideges leszek a 20. „De te hová szeretnél menni?” után, hogy nyugodtan sírva temethetjük is a beszélgetés jövőjét. Szinte hallom a fejemben a „-Te tedd le! -Neeem, te tedd le! -Én nem tudom, te tedd le!” szimfóniát és ezt most inkább, köszi, nem. (Első randira mégy, halihó! Tessék legalább egy kezdetleges tervvel előállni!)
– Ha megpróbál előre engedni az ajtónál. (Légy kreatív, találj más indokot rá, hogy meg tudj nézni hátulról is! Amikor ismeretlen, új helyre lépünk be, menj csak nyugodtan előttem, téged vágjanak pofon, vagy üssenek le, ez az illem.)
– Ha indokolatlanul, túl hamar és pocsék időzítéssel belép a személyes terembe. Van, akinek ez igenis fontos, tudod, hogy ne érjen hozzá csak úgy akárki. Bár igaz, az érintés hatása így is ugyanaz, csak nem mindegy mitől fut végig a hideg a hátamon. (Ne nyúlkálj hozzám és lehetőleg ne várd meg, amíg leesem a székről, mert már annyira el kell húzódnom!)
Ezek számomra a legfontosabbak. És ezek szinte mindegyikéről megkapom a szükséges infót 5 perc alatt. Személyes találkozás, valóságos interakció, egy kézfogás, és eldől. Én legalábbis általában már ekkor tudom, hogy lesz-e második randi. És második randi eddig még nem volt.
Jöjjenek hát a kedvenc történeteim, az online fixált vak-randikból:
A legtöbben azonnal lecsapnak rá, hogy pszichológus vagyok. Képzelheted, amikor ülsz egy asztalnál, kikapcsolódnál, mert már nem dolgozol és jönnek a szűnni nem akaró kérdések. „Akkor te most kielemzel?”, „De ki tudnál, ha akarnál? Mert engem tökre érdekelne.”, „Jobb, ha vigyázok mit mondok, ugye?” „Na, mi a diagnózis, doktornő?” – Eleve nincs doktori címem. A pszichiáter valami egészen mást jelent. És nem baj, ha nem tudod, hiszen az emberek 80%-a nem tudja mi a különbség, de akkor legalább ne vágj fel vele. Erre a helyzetre már külön monológom van egyébként. Pszichológus vagyok, igen. Ez a munkám. Nem gondolatolvasó, nem tisztánlátó, nem mindenható. Most komolyan, ki hiszi például, hogy az agysebész minden szembe jövő szerencsétlen agyát felvágja, hogy megnézhesse milyen?
Volt egy srác, aki azzal nyitott, hogy „Hiszel a szcientológiában?” Ez volt életem első és utolsó alig 20 perces randija.
Egy másik kedves fiatalember, az este 90%-ában arról beszélt, hogy van egy paprikája, amit az erkélyen nevel és aminek van külön oldala is a Facebookon, ahol nyomon követhetjük fejlődését és minden napjait. – Oké, én bizony Isten elhiszem, hogy izgalmas, de ennyire talán azért mégsem. Aztán persze, nekem is vannak ám furcsa szokásaim, például néha szeretek férfi tusfürdővel zuhanyozni, mégsem hozom fel az első találkozás alkalmával. Inkább tudatom ország-világgal. Így sokkal jobb, tényleg… 🙂
Olyan is volt, aki kérdés nélkül rendelt helyettem. A magam fajta makacs nő ezt nem igazán viseli el. Könyörgöm, ne te döntsd már el, hogy én mit szeretnék inni. Innen szinte egyenes út vezet oda, hogy te mondd meg, mire szeretnék gondolni…
A legutóbbi kedvencem, mégis a srác, aki kb. 5 napon át készített az álomrandira. A csillagokat is leígérte az égről, garantálta, hogy a találkozásunk lesz életem legromantikusabb estéje. Szkeptikus kíváncsisággal vártam. Nos, a képen, amit láttam róla, egy Adonisz volt a valósághoz képest. Láttam, hogy, minden nagyképűség nélkül, nagyságrendekkel jobb csaj vagyok, de volt benne valami szimpatikus, amitől igenis adni akartam egy esélyt. Jól akartam érezni magam. Azzal indított, hogy „Akkor mesélj valamit magadról.” Elég sok mindent mondtam, persze ilyen alapvető dolgokat, amik eszembe jutottak. Aztán, amikor szépen mindennek a végére értem, természetesen visszakérdeztem. Ezt a választ kaptam: „Ezt nem lehet csak úgy erőltetni, az, hogy meséljek magamról, vagy jön magától, vagy nem.” Pszichológus vagyok, bírom a csendet, így úgy döntöttem megvárjuk. Nagyjából 20-30 perc csend következett. Közben rendeltünk, ittunk, kívülről meg valószínűleg hülyén néztünk ki. Megszólalt. „Na jó, nem bírom tovább. Kérdezz akkor konkrétabban.” Innentől kezdve úgy éreztem magam, mint aki rövid délutáni pihi után visszacsöppent a munkahelyre és kezdheti az esti műszakot. Folyamatosan újabb kérdéseket kellett kreálnom, ő pedig még csak egy normális válaszra sem erőltette meg magát. Idézek a beszélgetésből.
„-Mesélj, honnan jöttek ezek a napelemek? (Ugyani ezekkel foglalkozott évek óta.)
-Hát, tudod, onnan, hogy a tudósok kísérletezgettek és rájöttek, hogy a fényből energiát lehet nyerni.”
„-Na és a kultúrával hogy állsz?
-Ez így túl tág, hogy kultúra. Sok minden beletartozhat. Erre így nem lehet válaszolni.”
„-Három éve egyedül vagyok.
-Amikor is…?
-Nincs semmi amikor is, csak egyszerűen ő jobbra ment, én meg balra.”
Fizetés, séta hazafelé, 15 perce hallgattunk, és én itt adtam fel. A szelíd, türelmes, kimért hölgyből, dühös, határozott, kissé bunkó nő lett. Ráolvastam a viselkedését. A Jászai Mari térnél ő ment jobbra és én balra. De azért még a kivilágított Margit híd és a csodálatos Duna felé mutatva odavetette: „Látod, mondtam, hogy ez lesz életed legromantikusabb estéje.” – Örök hála, köszi.
Az események feldolgozása céljából még beültem valahová egy roséra egyedül. Közben körbetelefonáltam a barátokat és mindenkinek megfogadtam, soha többé online ismerkedés.
Na majd jövő héten a rapid-randi…
Folyt.köv.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: