Tanév végeztével, utolsó alkalom, szépen megkérdeztem mindenkitől, (ugyanis én nem tudom,) hogy milyen volt pszichológushoz járni…
– Jó volt nagyon, szerettem ide járni hozzád Klaudia néni!
– És mi tetszett a legjobban?
– Amikor ilyen furán elmagyaráztál dolgokat, mint most.
– Furán magyarázok?
– Kicsit. Most például egy kukkot sem értettem.
-(Ha 20 percen át nem téptem a számat, akkor meg se szólaltam. Kézzel, lábbal, plüssmacival, példákkal, ahogy illik.) De amikor nem érted, miért nem szólsz?
– Mert olyan jó hallgatni. (lány, 11 éves)
– Megszületett a kistesóm.
– Jajj, de szuper! Biztosan nagyon örülsz neki!
– Igen. De ez most teljesen mellékes. (halálra komolyodott arc) Van egy fontos kérdésem. (hatásszünet, készül a kérdés) Tudod, nekem anya azt mondta, hogy összevarrják, tudod, izé, ott, ahol kijött a baba. (kezd eluralkodni a kétségbeesés) De akkor azt miért? És hogy? És úgy marad örökre? Ha nem, akkor meddig? És akkor hogy lesz másik kistestvérem? Vagy akkor már nem is lesz? (úgy belelovallta magát, már alig kapott levegőt)
– (közben én a szivárvány színskáláját bemutatva az arcomon puffogtam magamban minden természeti és természetfölötti lényre, erőre és hatalomra, hogy ezt most tényleg nekem kell elmagyarázni, de azért mosolyra húztam a szám azon oldalát, amit még működtetni tudtam az épp nem tikkelő izmaimmal) Anyától nem kérdezted meg?
– Á, dehogy. Tőle nem mertem. Lehet, azt mondaná, hogy butaság, de te semmire nem szoktad. Szóval?
Valamit elmondtam és azt hiszem, elég jó lehettem, mert azóta sem várt meg egy sarkon sem habzó szájú édesanya. (fiú, 8 éves)
– És miért szöksz el?
– Mert olyan jó szaladgálni a folyosón. Tudod, egyedül, sötétben, az üres suliban. Mondjuk közben eléggé félek is.
– Mitől?
– Hát a Bagaméritől! Te nem ismered?
– (kontaktlencsém, ha lenne, biztos kifigyelt volna a padlóra, úgy elkerekedett a szemem, mert hát tudom én ki a Bagaméri, de ő 9 évesen, erősen kétlem) Az kicsoda?
– Egy szellem. A suli szelleme. A takarítóbácsi mondta, hogy itt szokott kísérteni. Meg azt is mondta, hogy a suli helyén régen temető állt. Meg azt is, hogy Bagamériről sokan csak úgy hiszik, hogy egy koktél. De valójában ő egy szellem.
– (eddigre kb. megfejtettem a rejtvényt) A Bloody Mary-re gondolsz?
– Meglehet. De a Bagamérit, sokkal könnyebben ki tudom mondani. (lány, 9 éves)
– Én nagyon sok ilyen világvégés filmet néztem már.
– És jót tesznek ezek a kis lelkednek?
– Mostanában összezavarodtam. Tudod, miközben nézem, annyira szeretem nézni. De aztán sötét lesz, meg le is kell feküdnöm aludni, meg anya is arrébb van egy szobával, és ezek a képek olyanok, mintha így beleragadnának a fejembe. Akármennyire próbálkozom, nem tudom kitörölni. Néha úgy látom magam előtt, hogy reggel azt hiszem, azzal is álmodtam. Na olyankor félek. De közben nem tudom abbahagyni.
– (azt hittem, megzabálom, hogy ezt ilyen szépen összefoglalta) (fiú, 6 éves)
– Hát sajna, anyának nincs mindig ideje játszani velem. Olyankor kénytelen vagyok egyedül focizni.
– (tudod, mikor úgy megsajnálod, meg megszakad a szíved, de legszívesebben nevetnél és próbálsz valami roppant bíztatót mondani, szóval nagy mosoly és lelkesedés) De figyelj manó, olyankor legalább tutira te nyersz!
– Hát általában. De tudod, én olyan ügyes focista vagyok, hogy néha még magamat is kicselezem.
– (És ezt bírd ki nevetés nélkül, mikor tudod, hogy igaza van, hiszen többször láttam elesni a saját lábában, mint talpon maradni.) (fiú, 6 éves)
– Kérdezhetek valamit? De ez már, annyira nem ide tartozik, meg nem is velem kapcsolatos, de…
– Na, hajrá!
– Tudod, hogy az egész fiúnak tetszel? (ez a „minden srácnak a suliból”-t jelenti)
– Igen, tudom.
– És nem zavar?
– Tedd fel máshogy a kérdést. Téged zavarna?
– Viccelsz? Erre vágyom. (kis szünet, tovább elmélkedik…) Jó is, hogy mondod, így lehet, hogy inkább pszichológus leszek.
– (ím, mi minden befolyásolja a pályaválasztást, hogy én erre nem gondoltam, mikor a szakdogám írtam…a pszichológus az új stewardess) (lány, 14 éves)
– Klaudia néni, de jó, hogy itt vagy! Azért jó a péntek, mert akkor mindig bejössz hozzánk. Ha én lennék, az igazgató, bevezetném, hogy be kelljen ide jönnöd minden nap.
– Drága vagy! Ha tudok, majd jövök gyakrabban.
– De rajtad mindig csillog valami. Nem hívhatnálak inkább Csillivillinek? Jut is eszembe, mit csinálsz a nyáron? Mi megyünk le a Balatonra egy hétre augusztusban, szerintem anya biztosan megengedné, hogy velünk gyere. Ha nem, majd nyávogok. Az mindig bejön. Azért úgyis mindig bármit megtennének, csakhogy abbahagyjam. (lány, 7 éves)
– Ez a hajad eredeti színe?
– Igazából igen. De jól látod, festve van.
– Miért, milyen színű volt előtte?
– Szőke.
– Atya ég, el se tudnálak képzelni szőkén.
– Neem? Pedig úgy jöttem ide, még voltam is nálatok óralátogatáson.
– Az te voltál?
– (mosoly, bólogat)
– Az a csaj nem volt szimpi, mikor januárba láttam, hogy új pszichológus jött, akkor döntöttem el, hogy felkeresem. Bár igaz, az azért feltűnhetett volna, hogy mindkettőt úgy szólították, hogy Klaudia néni. (lány, 13 éves)
– Jó a cipőd Klaudia néni. Fel is próbálnám szívesen, csak itt nem lehet. Nincs elég közel a fal.
– (gondolom láthatta a kérdőjeleket a szememben)
– Anyának is van sok ilyen. És amíg ő alszik, kipakolom a szekrényt és megyek mindegyikbe egy-egy kört. Legalább én hordjam, ha már ő nem. Csak nem bírok benne se állni, se járni. Az egyik kezemmel a falnál kapaszkodom, a másikkal a nagy, egész alakos tükörnél. Hiába pakolok vissza akárhogy. Anya valahogy mindig rájön.
– Az nem jutott még eszedbe, hogy a tükör résznél, látszik a kis kezed nyoma?
– De azt mindig letörlöm.
– Mivel?
– A kezemmel.
– -.-
– Hű, igazad van. Legközelebb a kesztyűjét is fel kell húznom.
– (na ez az a bár ne mondtam volna semmit, micsoda nagy segítség vagyok az anyukának pillanat) (lány, 9 éves)
– Tudod Klaudia néni, ma van az utolsó nap a suliban és ezért bármilyen kedvenc játékunkat be lehetett ma hozni. És képzeld el, hogy van egy olyan óriási plüssmacim, ami akkora nagy, mint én vagyok, (…) de végül ezt a kis patkányt hoztam be. Ijesztgetem vele a fiúkat. De tényleg, nem azért nem a plüssmacit hoztam be, mert nem bírtam kicipelni az ajtón és mert elestem vele, mert nem láttam tőle semmit. Hanem, mert nem volt kedvem. A patkány úgyis aranyosabb. (lány, 6 éves)
(Tipik példa a döntés utáni választott opció felülértékelése és a nem választott alternatíva leértékelésére. Működik a kognitív disszonancia.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: