Csak néhány egyszerű biológia, kémiai folyamat. Semmi. Pusztán agyi ingerület csere és mégis teremtő erő. Emlékképek, melyek létre hívnak újra. Belőlem vagy. Az én múltam, az én szavaim, az én gondolataim, az én színeim, az én vágyaim. A bennem élő te, én vagyok. Talán az emlék sem valós. És már a határt sem ismerem teljes bizonnyal. Oldott, eleven múlt, vagy sűrű, halott fantázia? Belőlem. Meg egy álomszerű valóságból.
Abból a valóságból, ahová egy sokk-kapun át kerültem. Ahová csak úgy belöktek. Vajon akartam? Nem kérdezték. Bele zúdultam. Ami olyan, mintha csak egy festményben élnél. Összefolynak a melletted elhaladó emberek. Néhányan időznek előtted, néhányan megcsodálnak, néhányan összezavarodnak, néhányan undorral fordítanak hátat és persze mindig akad néhány közönyös. De a festmény ettől még festmény marad. A kép nem változik, az ábrázolt jelenet állandó, mindegy, hogy milyen reakciókat vált ki. Keretbe záródtam. Minden olyan illékony, olyan valószerűtlen, olyan összemázgált, keveredett, határtalan és esetlen.
Van egy pont, egyetlen kis pont a jelenben. Ez a pillanat. Ez a most. Ami mintha, kissé valóságosnak tűnne. Valami megfogható. És ez földre taszít.
Megfogható a zuhogó eső, érzékelem a legördülő vízcseppeket. Tapintható a sár, ahogy a földre rogyok, érzem az esés fájdalmát. Igazi. Valós. A jelen pillanat még igazán létezik. De a semmiből jött és a semmibe visz.
