Aztán jön az élet és beint. Itt a jó nyeri el méltó büntetését. Sehol egy tündérkeresztanya, sehol egy csoda, de még a mesebeli herceg is csak azért rendez hetente bálokat, hogy minél több úri lány keljen királyi karjaiban reggelente. Nincs tádám, nincs mesés és mindent kiálló, örök szerelem az első pillantásra és bizony a tökből sem válik hintó. A farok, farok marad. Ez a SENKI SEM szakasza. Kiábrándultság. Amikor nem igazán hiszünk semmiben és senkiben. Mindenki átesik egyszer-egyszer ezen is.
Mégis, ott marad egy szikra. Valami, ami olyan mélyen ivódik belénk mindenhonnan, hogy nincs az a büdös nagy csalódás, ami kitörölné. Az egyetlen nagy szerelem, az egyetlen herceg egy életen át. A legtöbben, a lelkünk mélyén hiszünk benne, bármennyire is tagadjuk, még ha a hetedik szobában tartjuk is, hét lakat alatt. Ezért döntöttem úgy, hogy megírom az én modern tündérmesém.
Az EGYETLEN EGY nem létezik. És itt nem a kutatást szeretném elemezni, mi szerint hétszer esünk szerelembe, mielőtt férjhez mennénk. Csak egy személyes vallomás. Talán háromszor voltam igazán szerelmes. Mind a hárman kis-igazik voltak, vagy potenciálisan lehettek volna, ha úgy tetszik. Mindhárom elválás mélységesen fájt. Mindhárom után úgy éreztem, nincs tovább, egyszerűen megszűnök létezni és soha, de soha nem leszek képes újból szeretni. És valóban. Ilyenkor az időnek egyszerűen megállnia, a Föld forgásának megszűnnie kellene, ahogy benned megszűnik minden. De semmi nem történik. Az ég nem szürkül el, nincs semmi isteni jel, vagy csoda, ami mindent jóra fordít, nincs vigasz, nincs semmi, ami ne lenne hétköznapi. A sok milliárd ember ugyanúgy ébred reggel, a boltok ugyanúgy kinyitnak, és a nap ugyanúgy lenyugszik, ahogy felkel másnap is. És te azt hiszed, soha-soha-soha életedben nem leszel boldog többé. A környezet, pedig azzal vígasztal, hogy majd idővel… de neked nincs időd. Benned nincs idő. Benned stagnál egy örök, szörnyűséges jelen, ami céltalan és minden apró örömöt nélkülöz. Az idő kettészakad. Egy már nem létező boldog múltra, és egy örökkévaló, nem változó jelenre. A jövő fogalma teljesen ismeretlen. A másodperceket bekebelezi az állandó, gyötrelmes jelenvaló. Öröm? Boldogság? Elképzelhetetlen, hiszen egy mosoly is teljes képtelenség. Bénult arc- és szívizmok. Ilyenkor mindig Carrie jut eszembe a Szex és New York filmben, mikor megkérdezi, az elmaradt esküvője utáni nászúton, válaszra sem várva, hogy „Fogok én még valaha nevetni?” és Miranda egész egyszerűen csak annyit mond, „Fogsz. Majd ha valami igazán vicces lesz.” Nagyszerű igazság. Egyszer csak valami megnevettet. Szomorú leszel még? Persze. A fájdalmaid elmúlnak? Dehogy. Csak egyetlen másodpercre észrevétlen marad. Ez az egyetlen másodperc kiszabadul az örök jelen karmai közül és képes emlékké válni.
Millió barátnőmet is láttam már ebben az állapotban. Szinte mindegyikőjük, csak azt hajtogatta, hogy tudja, hogy idővel jobb lesz, de mikor már? Mindezt egy-két nap, mindössze néhány hét után. Rossz hírem van. Nem lesz jobb napok múlva. Nem lesz jobb hetek múlva. Nem lesz jobb, akár évek múlva sem. Mindössze annyi történik, hogy ezekből az apró másodpercekből, amik emlékké képesek válni, egyre több lesz. És a benned álló időtől függetlenül a Nap felkel és újra nyugovóra tér. Aztán egyszer csak eljön az a pillanat, amikor észreveszed, hogy egy teljes napig nem gondoltál Rá. Ekkor eszedbe jut, hogy most mégis, szóval ismét borul az egész, de felszabadul egy pici kis hely. A szívedben. Ami ezekkel az apró emlékké válni tudó másodpercekkel telik meg, amik ha újból arra alkalmas herceget találnak, készségesen adják át a szabad teret és újabbakat szabadítanak fel. Nem holnap. És a növekvő elvárásokkal, egyre kevesebb az arra alkalmas herceg is, de mindig van új, mindig van másik, mindig van lehetőség. Baromi sok gyötrelmes jelen után, nyílik az út a jövő felé. Oda, ahová újra, minden mozog. Oda, ahol újra léteznek színek. És oda, ahol újra képes vagy önmagad kényszerítése nélkül lélegezni.
A romok megmaradnak. A szerelem megmarad. Mindig ott lesznek. Ha össze akarsz törni, oda bármikor elmehetsz. Az első szerelmem elvesztésekor egy hónapig éltem tökéletes szellemként. Csak akkor mozdultam ki a szobámból, amikor a halandó, időt érzékelő emberi testem evésre kényszerített. A második már könnyebb volt, megtanultam bánni önmagammal. És mindig egyre könnyebb lesz. A jövő létezik és akárhányszor hiszem elvakultan, hogy sosem szeretek többé, az élet csak ennyit mondd, „Na akkor, most figyelj!”
Ez a VALÓSÁG szakasza.
