Klau alone in Budapest 4.

 

Tizennégy voltam mikor először elindulhattam a barátnőkkel bulizni. Tizennégy és fél évesen már nem hittem a diszkóban szövődő „szerelmek”-ben. Mégis, a legtöbben azért ebben (is) reménykedve vágnak bele az éjszakába, társaságban, vagy anélkül. Mégpedig azért, mert, ahogy egyszer valaki megfogalmazta, még így is több esélyük van felesni a nagybetűs Igaziban, mint otthon a TV előtt. És valóban, de mégis, a nők 99,99%-a szerint, tartós party-szerelemben nem érdemes bízni. Akkor hát vajon miért motoszkál mégis minden bulizó szingli fejében a hátsó gondolat, hogy hátha mégis? Egyszerű a válasz, ugyanis kinek ne lenne olyan barátnője, aki ismer valakit, akinek van egy barátnője, akinek a testvére épp egy hangos zenétől dübörgő klubban ismerte meg élete szerelmét? Vagy kinek ne lenne olyan ismerőse, aki ismer valakit, akinek, a barátnőjének a házassága csak egy egyéjszakásnak indult kalandból alakult? Mindig szárnyra kell, a szingli nők között, egy-egy sikertörténet, egy-egy urbán legenda, arról, hogy hogyan erősíti a kivétel a szabályt. Egy ilyen következik most. Aztán ki-ki eldönti érdemes-e buliban ismerkedni…

Hajnali fél három. Jól sikerült a bemelegítés. Az egyik alkalmi jó barátnőmmel, épp annyira kitárgyaltuk az élet nagy dolgait, hogy az idő észrevétlenül oszlott szét mellettünk. Nem érdekelt eljutunk-e a helyre valaha, nem különösebben vágytam sem a tömegre, sem az ordító zenére, sem a piranhákként körülvevő pasikra, akik egyszerűen képtelenek felfogni, hogy zárva vagyok. Mindenhol. És már nem is játszom meg, már nem adom a kedves, szépen mosolygót, fárasztanak a fölösleges körök. A „Bocsi, de a barátnőimmel táncolni jöttem.”-től odáig jutottam, hogy a legutóbbi szegény kis delikvensnek, mikor a testbeszédről próbált beszélgetést kezdeményezni, azt találtam mondani, hogy „Nem kell sem pszichológusnak lenni, de még csak viselkedéselemzőnek sem, a következő rejtvény megfejtéséhez. Miért van az, hogy olyan tempóban közeledek a falhoz, ahogy te próbálsz hozzám? Segítek, a személyes terem az enyém. És ha tovább igyekszel közelebb jönni, vagy még egyszer hozzám érsz, inkább beesek az ablakon, mint, hogy engedjek belőle akár egy centit is.” Korábban, még a komolynak tűnő közeledési szándékokat is azonnal hárítottam azzal, hogy meg se hallgattam, vagy azonnal csókcsatába kezdtem, aztán otthagytam, mondván, minek raboljuk egymás idejét a fölösleges körítéssel. Megszoktam, ezt a rendszert. Jól működött. Védett engem.

Hajnali három. Már benn. Fülledt meleg, zúgó zene, kavargó füst, villogó fények, ringatózás a zenére, egy földre pottyant görög istennőnek éreztem magam a fehér, földig érő ruhámban. Egyetlen tekintet-váltás. Láttam a szándékot, láttattam az elutasítást. Tetszett? Igen. Volt kedvem, a szokásos „Szia! Klaudia vagyok.”-hoz? NEM!

Hajnali fél négy. Terasz, még mindig füst és a hűvös nyári szél, belekap a ruhámba. Hozzáér. Elnézést kérek. Újabb tekintetváltás. Szándék-elutasítás. Kezdek fázni, végigsimítom a hideg által végigfutott karom. Egy hang mögülem: „Excuse me, I saw, that you need some warming.” És már karok is futottak körbe rajtam. Visszafordultam. Újabb tekintetváltás. Lemondás-határozottság.

–          Segítenél?

–          Nem baj, hogy magyar vagyok?

–          Viccelsz? Az lenne baj, ha nem lennél.

Ennyit nyitottam. Aztán visszaálltak a bástyák és a falaim a helyükre, a védők, pedig minden erejükkel azon voltak, hogy hárítsák annak a támadásait, aki újra képes volt megnevettetni. Cinizmus, szarkasztikus megjegyzések, feminista, férfigyűlölő mondatok, válaszként bármire, amit mondott. Lepattant minden. Kitartott. Képes volt fél órát guggolni mellettem, csak mert én nem voltam hajlandó fél méterrel arrébb ülni, oda, ahol akár mindketten elférhettünk volna.

–          Miért csinálod?

–          Egy ideig csak zsigerből, most azt hiszem, már csak a kitartásod tesztelem.

–          Véletlenül nem írsz?

Hajnali négy. Leomlottak a falak.

–          De igen. Miért?

–          Csak mert én is…és olyan mondatokat, meg gondolatmenetet használsz.

Kész. Egymás után, léleksüketítő belső robajjal dőltek a bástyák, mintha mindet aláaknázták volna. Leguggoltam mellé. Másfél óra tömény beszélgetés, külön fűszer nélkül, őszintén. Az egyetlen, ami képes volt visszahúzni a valóságba, az előttem álló biztonságiőr határozott, élces hangja, „Bocsi, zárunk. Jó éjszakát.”

Világos volt. A metrók már jártak. Elvitt reggelizni. Nem engedte el a kezem. „Hidd el, semmi hiba nincs benned, csak még senki nem bánt veled helyesen.” Potyogtak a könnyeim a nevetéstől. Felszabadultam. Az aluljáróban egymás kezét szorítva szaladtunk el az emberek mellett. Őrült voltam. Boldog voltam. Magához ölelt, míg haza nem értünk.

Itthon, a ház előtt, leültünk egy padra. Fülledt, napsütéses nyári reggel. A térdére tette a kezem. A kézfejemen még látszik a sötétbarna forradás. Épp annyira gyógyult, és mégis látványos egyszerre, mint a kettészelt lelkem sebe. Végigvezette rajta az ujját.

–          Mit csináltál vele? Fel akartad vágni az ereid?

–          (Soha, senki nem kérdez rá. Nincs rá válaszom, így, csak a nagymosoly maradt: ) Azt hosszába tettem volna.

–          (Nevet, érzi az iróniát, kifordította a csuklóját, kisebb hosszanti heg: ) Valahogy, így?

Mindketten nevettünk. Nem kérdezett, nem kérdeztem. És soha korábban nem voltam ilyen hálás, senkinek ezért.

Reggel nyolc. Telefonszámot kért. Látni akar még. Elvből nem adom meg, soha.

–          Akkor kössünk alkut. Elmondod a számod, szépen, artikuláltan. De csak egyszer. Nem írom fel. Ha megjegyzem, holnap hívlak. Ha nem, akkor egyszer majd itt várlak a lakás előtt. Bár, így kimondva, ez inkább hangzik ijesztőnek, mint romantikusan. Mehet?

–          Mehet. Harminc,öthatvanhét,hatvan,hetvenöt.

–          Jó éjt!

Reggel fél kilenc. Az asztalon búgó telefon vet véget a félálomban szendergésemnek. „Szia! Megjegyeztem, álmodj szépeket!”

Három nap múlva randiztunk. Igazából. Hajnalban értem haza. Azonnal Laurát hívtam, aki mindenféle szia, és egyéb körítés nélkül, szarkasztikus, csipkelődő humorral csak ennyit mondott:

–          Na, mikor megy ki külföldre?

–          Szeptemberben.