A reakcióm fele annyira sem volt hisztérikus, mint az első ilyen alkalommal, hiszen szinte profi helyzetkezelő lettem, de azért póker arc mögé bújni képtelen voltam. Hatás-ellenhatás. Részemről a válasz nem sokat változott, maximum szebben csomagolom be; mint mindig, most is; visszadobtam a kézigránátot.
– Azért akartam ma beszélni veled, hogy elmondjam, képes lettem volna belecsúszni érzelmileg. – Durr.
– Belecsúsztál már?
– Nem, de utoljára másfél éve hagyta el ilyesmi a számat, úgyhogy értékelhetnéd.
Hát ott voltam. Újra. A rakparton, biztos talajjal a lábam alatt, és mégis süllyedtem. Úgy döntöttem, ha már így alakult, nem úszom ruhában. Lemeztelenítem magam. Ahogy feltört belőlem ez az érzelmi maszlag, mintha csak egy gát szakadt volna fel és utat nyitott minden másnak. Minden, ami eddig ott volt a mélyben, most felszakadt. Gyűlölök megnyílni érzelmileg. Szerintem ez egy vesztes pozíció és én nem veszítek…csak aztán beugrott, hogy mikor legutóbb ezt hajtogattam, addig bizonygattam, hogy nekem nem fáj semmi, míg a végén megroppant a gerincem. És ez az igazi veszteség, nem az, ha 2-3 hétre összetörik a szíved. Döntöttem, engedek a feltörő érzéseknek. Kinyitom a szám.
– Tudod, az a probléma, hogy számomra ennek az egésznek nem volt tétje. Én emeltem ki a normális mederből, én fordítottam komolytalanná, én tudtam, hogy nem produkálok érzelmeket. Én nyílt lapokkal játszottam, én vágtam a fejedhez, hogy nem tartozom neked magyarázattal, akármi történjen. És most nézz rám. Itt ülök a Duna parton, veled, a szemerkélő esőben, félig könnybelábadt szemmel, amikor el akarom mondani neked, hogy talán mégis vannak érzéseim, hogy mintha valami feltámadt volna, míg én tegnap éjjel gyanútlanul a karjaid közt aludtam és reggel lepett csak meg, de mielőtt egy szót is szólhatnék, eljátszod velem megint ugyanazt, amit már előtted sokan? Nekem nem volt tétje, és tessék, úgy viselkedem, mint egy tizenéves, ahogy már rég nem kellene, és játszom a nagy őszintét, pedig semmit nem akartam tudni rólad. Semmi személyeset. Egészen addig, amíg meg nem fogtad a kezem és azt nem mondtad, hogy „…mert még nem találtam semmi olyat, ami miatt érdemes lenne itthon maradnom…”, atyaég, mekkora duma…
– Miért, te tudnál találni bármit, ami miatt nem mennél ki Amerikába?
– Nem releváns. Én nem vágyom külföldre. Sehová. Nem akarok beszélni róla többet. Felejtsük el. – sziszegtem.
Magához húzott. Olyan finom volt velem, mint soha korábban. Mintha a karjai közt lévő testem bármikor összeroppanhatna. És végül is valóban így volt. A homlokomtól a mellkasomig éreztem, ahogy végigsimítja az arcomat. Már egyáltalán nem fáztam. A hüvelykujja észrevétlenül siklott végig az ajkamon, miközben néhány kósza hajszálat igazított el a szám elől. Aztán már képtelen voltam gondolkozni. Megcsókolt. Éppen azt szerettem benne, hogy sosem finomkodott. Azt, hogy minden érintése fájt. És most, hogy gyengéd volt, még inkább fájt minden. Ez azonban egy teljesen más érzés volt. Most a múltam minden egyes üvegszilánkja egyszerre fúródott a szívembe.
Gyerekként a Hókirálynő volt az egyik kedvenc mesém. Akkor viszont még nem értettem, miféle szilánkok is lehetnek azok, amik a valóságban befagyasztják a lelked. Amik ilyen érzéketlenné és keserűvé tesznek. Már minden világos volt. Ebben a pillanatban egyszerre voltam Kaih és a Királynő. Teremtmény és teremtő. Szilánkokkal a szívemben.
Szám szerint az 5. „Egy hónap múlva elutazom.” mondatot hallgattam végig és most mind ott visszhangzott a fejemben. Reagáltam már dühösen, dacolva, lázadva a körülmények ellen, kezeltem közönyösen elfogadva, kezeltem már könnyekkel és nevetve egyaránt. Egyetlen módon nem reagáltam még – azon az egy úton, ami mindig ott volt a nyelvemen és különösen most: Ne menj el!
A gondolat megvolt, a szavak még az ajkaimon pihentek, most kellően bátor voltam, hogy kimondjam:
– Ne…menj…ünk még haza. Jó itt ülni veled.
– Veled is.
Mert ilyen hülyeségeket 24 évesen már nem mondunk. Aztán átölelt és belekulcsolta a kezébe a kezem. A Duna pedig egyre erőteljesebb sodrással folyt tovább.
Ahogy hajnal 3 körül ép szívvel és lélekkel buszra kerültem, egy szó kattogott a fejemben. Kapaszkodó. Ez lettem, voltam, lehettem volna és vagyok nektek. Fék, kötél, kapocs. És vágytok erre a mondatra; „Ne menj el!”. Nem mintha ettől maradnátok, csak az érzés, hogy számít. Hogy valakinek számít.
Sok csatorna nyílt meg és sok gát szakadt fel bennem azon az éjjel. Minden korábban jól elzárt dolog szabadon és ellenőrzés nélkül átkelhetett rajtam. És hallanom kellett a hangod. A telefonomból ki tudtam törölni a számod, de az ujjaim már tárcsáztak. Hívószámküldés kikapcs és kicsöng. Egyszer, kétszer, aztán valaki felveszi, de nem szól bele. Én sem akartam. 10 másodpercig hallgattuk egymás lélegzetvételeit, aztán kinyomtam. Tudta, hogy én vagyok. Én viszont még nem tudtam elmondani.
