Idén egy új kalandba kezdek. Reggel, pontban 8.00-kor ugyanis egy aggódó édesanya fogadott, és kért azonnali segítséget lánya számára. A lány, aki bele szeretett Pán Péterbe. Az egész suli be van zsongva, mindenhol az a téma, hogy a 6. osztályos 13 éves kislány, április óta rajongásig szerelmes a 2003-as filmben, a Pán Pétert alakító színészbe. Nem mintha nem lenne elég baja, ezzel az amúgy, szerintem életkorilag akár teljesen normálisnak is nevezhető rajongással, most még a felnőttek is fülön csípték. Aztán olyan, egyébként teljesen logikus mondatokkal tömik a fejét, mint például:
„Úgy sincs esélyed, hiszen ez a srác nem is tud magyarul.”
„Ausztráliában él, ez mégis hogyan működhetne?”
„2003 óta eltelt 11 év és az a kisfiú igazából már egy 25 éves férfi.”
Felnőttek. Racionalitás. Ezek a lopakodó vadászbombázónak szánt mondatok pedig igenis áthaladnak az irracionális, érzelmekkel és jó adag hormonkeverékkel bevont védelmi pajzson és tádááám, meseszép kis színes pillangókká válnak. Teljesen ártalmatlan.
Érzésre érzelmeken keresztül lehet hatni, gondolatra pedig logikusan. Na és persze egyáltalán nem szükségszerű keresnünk egyiket a másikban. Itt véget is érhetne a történet, de anyaggyűjtés címén leültem megnézni a filmet. – A kisfiú, aki nem akart felnőni… A kisfiú, aki többre tartotta az álmokat a valóságnál. „Élni. Az volna a legnagyobb kaland.” – kimondja, azonban mégsem lép. A kisfiú, aki végső soron, nem mert változni. Amire egész biztosan jó oka is volt szegénynek.
De végső soron mi az, ami miatt mi nem akarunk felnőni? Azt gondoljuk kevésbé lesz színes az életünk? Vagy nem akarunk dolgozni? Talán csekkeket befizetni, adózni? Gondoskodni magunkról és olykor talán másokról is? Ódzkodunk a gondoktól? És egyáltalán miért tűnik a gyermeklét olyan gondtalannak?
Döntések, felelősség, meg a többi maszlag. Az járt a fejemben, hol élnek a ma Pán Péterei? Igazából, ha viccesen akarnék válaszolni, azt mondanám a szüleiknél, vagy a koleszban. Emberek, akik óvakodnak az életben bizonyos mérföldkövek elérésétől, csak hogy késleltessék azt a bizonyos felnőtt kort. Legyen ez akár párválasztás, munkavállalás, családalapítás, fizikai-, anyagi- és lelki függetlenedés a származási családtól. Vagy akár gyermeki énünktől.
Ismerősek a sokadik diplomájukat szerző, vagy az elsőt soha be nem fejező örök diákok? Az úgy nevezett halogatók? Ismerősek a spórolás címén még mindig szüleiknél lakó harmincasok? Találkoztál már férfiakkal, akik csak édesanyjuk parancsára és beleegyezése esetén szerethettek? (Nem állítom, hogy nincs ennek női megfelelője, de én ezen az oldalon állva, abba kevéssé látok bele.)
Először egyszerűen azt gondoltam, hogy a felelősség a kulcsszó. Amúgy is elég nagy vesszőparipám, így teljesen logikusnak tűnt, hogy azt próbálják teljes erőből elkerülni a Pán Péter-szindrómások. Nyilván ez is része a történetnek, de aztán továbbgondoltam a dolgot és tekintve, hogy a származási család mekkora szerepet játszik a történetben, beugrott, hogy miért ne lehetne ez egyfajta kötődési-probléma. Aztán, ha már kötődés, rájöttem, hogy van a felelősségen kívül egy fontos közös pont mindenben, amitől ezek az emberek félnek. Az elköteleződés.
Ha választok, döntök valami mellett, akkor elköteleződöm. Elköteleződni egy állás mellett, az önellátás mellett, a párom mellett, a felelős gyermeknevelés mellett. Pán Péter pedig nem köteleződik el. Mindenből viccet csinál, mindig csak vidám dolgokra gondol, folyamatosan játszik és fantáziál és kizár mindent, ami a földre húzná. Még a gravitáció sem köti, hiszen repül…és gondolj csak bele, Sohaországban él… Annyira félt a felnőtt korral járó változásoktól, hogy úgy döntött, jobb azt ki sem próbálni.
De mi történik a modern Pán Péterekkel? Mi az, ami miatt nem kívánnak felnőttként kiteljesedni? Meglátásom szerint két opció van. Az első, hogy valami olyat látnak a felnőtt korban (természetesen az elsődleges mintaként a szüleikben), amire abszolút nem vágynak. Lehet ez akár, teljes monotónia, állandó örömtelenség, elhidegülés mindenféle szociális tevékenységtől, egymástól, kiábrándultság a világból. A második, és szerintem ez a leginkább elkeserítő, a kényelem. A környezet, (továbbra is, elsősorban természetesen a szülők,) érthetetlen módon, nem pusztán élhetővé varázsolja, de kimondottan kívánatossá teszi az örök gyerekek számára ezt a világot. Bent tartják őket az üvegkalitkában.
„Nézd, kisfiam, milyen szépen süt a nap! Innen mindent láthatsz, ami körülötted történik, és teljes biztonságban vagy. Vigyázok rád, etetlek, itatlak, az üvegen keresztül megkapod a szabadság illúzióját, de cserébe tered annyi lesz, amennyit én akarok hagyni.”– és a kisfiú elhiszi, hogy ez így van rendjén, mert alapvetően finomat eszik, alapvetően éri napfény, alapvetően látja az élet dolgait, még ha nem is repülhet annyit, de ez alapvetően nem nagy ár azért, hogy biztonságban lehet, és küzdeni nem kell semmiért és senkivel.
Tudod, az ebben az elkeserítő, hogy a szülő nem akar ám rosszat. Csak azt csinálja, amit jól megtanult – óvni próbál. Talán azért, mert őt senki nem óvta, talán azért, mert az ő kezét elengedte valaki, talán mert elfelejti, hogy a saját igényeit nem tolhatja a gyermekére.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a negatív élmények és érzések generálják a változást. Miért tanul meg hasra fordulni egy kisbaba? Miért tanul meg pozíciót, vagy később helyet változtatni? Miért szólal meg? – Mert ráébred, hogy szülei nem omnipotensek, nem gondolatolvasók, rájön, hogy az ő akarata különálló, rájön, hogy ezt nem tudja átadni, ez frusztrálja és megoldást keres. Frusztráció.
Miért leszünk szobatiszták? Mert a nedves pelus kényelmetlen. Frusztráció. Tovább megyek. Ha az életben nincs benne a biztos halál ígérete, mi visz előre? Ha innen nézem, akkor Ádám és Éva, csak valamiféle fejlődési lehetőségre vágytak azzal a bizonyos almával… Bár ez már túl filozofikus.
Szóval diszkomfort érzet. A változás mozgatórugója. Ha ez nincs, Pán Péter kényelmesen elvan a langyos vízben, sosem akar majd felnőni, mondhatnak neki bármit.
És hogy mi lesz végül velük? – merül fel jogosan a kérdés, hiszen előbb-utóbb ők is családot alapítanak, ki mellett tudnak hát elköteleződni? Amellett, aki, akár csak az édesanyjuk, biztosítja a kényelmes kalitkát. Wendy… A gondoskodó, kiszolgáló, odaadó, mondhatnám felnőtt nő, azonban leginkább csak egy csecsemőre vágyó hölgy. Ők pedig azt látták és tanulták otthon, hogy egy nő, csak akkor lehet igazán boldog, ha valakinek kiszolgálja az igényeit. Ha gondoskodik, ha gyermeket nevel.
A Pán Péter-szindrómás urak és a Wendy-szindrómás hölgyek tehát szépen meg is találják egymást. Már csak az a kérdés, hogy amikor Wendynek igazi kisbabája lesz, akiről gondoskodhat, ki eteti majd Pétert?
A feltett kérdések persze messzire visznek, sarkítok és túlzok, ahogy szoktam, de csak azért, hogy elgondolkozz. Nézz tükörbe, szedd össze a bátorságod, keresd a diszkomfortot és törd ki a kalitkát. Az igazi világban, ami majd körül vesz, nem lesz mindig védett nyugvóhelyed, nem lesz mindig biztonság, lesz, hogy fázni fogsz, vagy rád esik az eső, fenyegethet majd veszély, de lesz benne valami motiváló erő, ami tovább visz fölfelé. Oda, ahol nem korlátoz az üvegfal. Ahol értékelni fogod, ahová eljutottál. Önerőből. Mert ugye – Élni, az lesz a legnagyobb kaland…
