– És szerinted anyáék mit szólnának?
– Hát semmit.
– Nem lennének szomorúak?
– Eleinte egy picit biztos. De aztán ugyanúgy megszoknák, hogy nincs, ahogy nekem meg kellett szokni, hogy van. (Ákos, 7 éves)
– Az más volt régen. Tudod még harmadikba jófej voltam, meg vicces. Akkor sokat lógtunk együtt. Most már tök más. Akkor könnyű volt, csak hülye voltam, vagyis tudod, így tettem a hülyét, röhögtem mindenen, röhögtek rajtam, csak hogy mellette lehessek. Neki ez tetszett. Csak most már nem jön be. (Pisti, 13 éves)
– De mégis hogy lettetek ennyire rosszban a Tomival?
– Elég bonyolult. Mert az úgy volt, hogy volt egy fiú az osztályban tavaly. A Lali. Olyan kis szerencsétlen volt szegény. Én meg piszkálni kezdtem és akkor a Tomi megvédte. De aztán a Tomi kezdte piszkálni és én meg megvédtem. Aztán megint én piszkáltam, a Tomi védte, aztán megint én és így tovább. Aztán egyszer csak ez a Lali elment. Mi meg így maradtunk. (Karcsi, 7 éves)
– Hót uncsi, komolyan…a Mirjam is mindig rámhívja itt az anyukáját.
– Biztos van rá oka is, nem?
– Nem igazán. Mindig szoktam így játékból pofozgatni, de tudod az semmi. Csak így kicsit. Megmutassam?
– (Ááá, köszi, inkább kihagyom fej.)
– …meg kergetem és piszkálom is néha…
– Tetszik neked?
– NEEEEEM! – (bontja a szemkontaktust) nem is tudom hogy mondjam…hát én…ööö…izé…, jaj, hát tudod, öööö…izé…szerelmes vagyok bele na. (Józsi, 12 éves)
– De amúgy én rájöttem, hogy a szüleim milliomosak. Sőt a papám, meg a keri is.
– Igen? És miből jöttél rá?
– Nemrég szülinapom volt, tudod, mondtam, és a papától kaptam egy tízezrest. Szóval hamarosan én is az leszek. (Balázs, 7 éves)
– Miért, mi az a szerelem?
– A szerelem számomra, amikor minden este lefekvés előtt rá gondolsz, akibe szerelmes vagy. (Dani, 12 éves)
– Elváltak?
– Már rég. De anya még mindig szereti.
– Honnan tudod?
– Megváltozik az arca is, ha róla beszél. De lehetetlen vele szót érteni, hiába mondom neki, hogy szereti, mert magának se vallja be, nemhogy nekem… (Robi, 11 éves)
– Régen jártunk. Én meg még mindig szeretem.
– Na és nem lehet, hogy ő is?
– Kétlem. Ő azóta már járt a Tomival, az Ádámmal, a Lacival, a Márkóval, a Pistivel, a másik Ádámmal, meg a Zolival.
– A teljes baráti társasággal?
– Neeem, a Zimányival nem. Tudod, neki a fogai ilyen…háát, rohadtosak. Meg elég büdös is. (Máté, 12 éves)
– Nem tudom, fura, olyan ellenszenvesek tudnak lenni, mikor tudják, hogy milyen könnyű felhúzni és mégis cseszegetnek minden szarral. – (hosszan néz ki az ablakon, elmereng) – Mondjuk én is ezt csinálom velük. – (újabb hosszú szünet) – Hát mit ne mondjak, én is elég ellenszenves vagyok magamnak. (Jancsi, 11 éves)
(Nagyon mélyen benne voltunk egy beszélgetésben, ami kb. 30 perce tartott, erős magába nézést és őszinteséget igényelt tőle, de már nekem is nagyon megerőltető volt figyelni, fáradtam. Több szálon tartottam a témák fonalait, amit épp próbáltam összefűzni az óra vége felé.)
– Na de most képzeld magad az öcséd helyébe, kérlek! Átélnéd azt a dühkitörést elszenvedőként, amit ő. Látnád magad és azt, amit csináltál, teljesen kontrollvesztettként. Ahogy megbeszéltük, biztosan félnél is. El tudnád felejteni? Ha pár hétig, hónapig nem is történik meg többé, elhinnéd, hogy ilyen nem lesz újra?
– Nem. Persze, nem.
– És te mit tennél ahhoz, hogy meggyőződj róla, hogy nem fordul elő többé? Úgy értem mikor lehetnél teljesen biztos benne, hogy nem lesz még egyszer?
– (látszott rajta, hogy nem gondolkozott, azonnal rávágta) Ha meghalnék? (Felpillantott a szemüveg alól, tudta, hogy nem ezt a választ vártam, látta, hogy megdöbbentett és hangos nevetésben tört ki.) – Megijedtél, mi? (Zsolti, 13 éves)
– Klaudia néni, te komolyan bocsánatot kértél a Dzsenitől?
– Igen.
– Pedig biztosra vettem, hogy hazudott…
– Miért?
– Hát mert…Felnőtt? Gyerektől?
– Én be szoktam ismerni, ha hibázom.
– Nahát. Én azt hittem azt csak a gyerekek szoktak. (Panna, 10 éves)
– Nagyon megharagudott rám.
– Hát hogy-hogy? Mi történt?
– Azt mondtam neki, hogy ő az én jobb kezem.
– És mi ezzel a baj?
– Hát hogy én balos vagyok. (Dorka, 9 éves)
