Köszönöm, hogy végül mindketten el tudtak jönni. Mindkettőjüknek elmondtam külön-külön, hogy mi az, ami miatt azt szerettem volna, hogy így hármasban találkozzunk. Szeretném, hogyha azzal kezdenénk, hogy egyenként elmondják a saját sérelmeiket, de mindezt érzéseken át kifejezve. Tehát a mondatok kezdődjenek úgy, hogy „Nekem rosszul esett, hogy…”, „Nekem az fáj, hogy…”, „Engem az bántott meg, hogy…”- Kezd te kislányom! – mondta határozottan az édesanya.
- Hát… nekem az esik rosszul, – és rám néz – hogy anya mindig kiabál velem.
- Ne nekem mondd! Nem velem szeretnéd megbeszélni.
- Anya! – kissé bizonytalanul, de végül mégis felé fordul – Nekem nagyon fáj, hogy üvöltesz velem.
Az első mondatok. Izgultam és kissé felkészületlennek éreztem magam, tekintve, hogy ez az első alkalom, hogy szülővel és gyermekkel együtt találkozom. A tűzkeresztség. Nem tudtam fogok-e tudni időben reagálni, fogom-e tudni mikor és mennyit mondhatok – mekkora befolyást, mennyi irányítást engedhetek meg magamnak egy ilyen beszélgetésben. Féltem, hiszen nem tudtam, hogy a közel 60 éves édesanya elfogad-e és felnőttként kezel-e majd, vagy gyerekpozícióba próbál nyomni, hiszen akár a lánya is lehetnék, és ahogy mondani szokták, még gyermekem sincs. De ahogy kimondtam az első mondatot, a saját hangom biztossága teljesen megnyugtatott.
Semmi extra, csak egy kamaszlány első szárnypróbálgatásai és határkeresése – szemben egy édesanya tehetetlenségével és ijedtségével a hirtelen jött serdülőkorral szemben. Mindez elutasítást szült mindkét oldalon, ami elidegenedésbe gyűrűzött át, aztán szép lassan megmérgezett körülöttük mindent.
Abszolút nem tudtak tisztán kommunikálni, így én 1,5 órán át fordítottam. Fantasztikusan érdekes élmény, ahogy mondatonként váltasz szempontot, egyik cipőből a másikba lépdelsz, vagy egyszerre lázadó kamasz és érett felnőtt, még azt is le merem írni – anya. Szinte katartikus. Mindkét oldal fájdalmát tudatosan megélni, annyit jelent, mint megÉREZNI a szükségleteiket aztán azt lefordítva a másik nyelvére továbbítani az üzenetet, úgy, hogy immár mindenki számára egyet jelentsen.
Volt egy pont. A lezárás közben, amikor az édesanya firtatni kezdte, hogy miért is KELLETT, hogy ehhez ők egy harmadik személy segítségére szoruljanak. Hálás volt a beszélgetésünkért, tisztán látta a hasznát, de egy szülőnek kimondani, hogy elakadtam és segítségre szorulok, bizonyára kemény dió. (Na és persze nem csak szülőként. A legintenzívebb ellenséges agressziót a tehetetlenség mozgatja.) Nem pusztán azért, mert egy 24 éves alig múlt pszichológusról van szó, hanem azért, és főleg azért, mert egy kívülállóról. Ez pedig minden esetben a szülői kompetenciát sérti. „Nem vagyok elég jó anya?”, „Egy idegen jobban értheti az ÉN gyermekem?” – közben pedig szó sincs ilyesmiről. Csak máshonnan szemlélhetem a kapcsolatok terepasztalát. Mert beállhatok bármelyik fél mellé nézelődni, vajon milyen látvány tárul az ő szeme elé. Láthatom mi lóg be, mi-mit takar ki, észrevehetem, ha épp egy fa miatt szem elől vesztik a másikat, s közben, ezzel egy időben tudom milyen mindez madártávlatból.
Ebben a pillanatban – amikor az édesanya azt kívánta, bárcsak ne kellett volna egy egyszerű beszélgetéshez harmadik személy, én azt éreztem, hogy irigylem őket. Az jutott eszembe, hogy bárcsak nekem is megadathatott volna a lehetőség. Bárcsak nekem is lehetett volna egy tolmácsom, egy csatornám, amin keresztül eljutok Anyához, és ő is hozzám. Bárcsak lett volna valaki, aki lefordítja neki, mire is vágyom igazán – elfogadásra. Bárcsak ne kellett volna hozzá ennyi idő és kínlódás. – Mert annál szörnyűbb érzés nincs, mikor két ember egy azon nyelvet beszélve, nem érti egymást.
Pedig ez a pszichológus, bennem élt akkor is. De önmagad fordítója nem lehetsz. – És jót mosolygom, lám, újabb igazolást nyert a példa, amit annyit hangoztatok; az agysebész nem műtheti ki a saját tumorát. Tudja hol van az elváltozás, tudja mit, hol és mennyire kell metszeni, de nem hajthatja végre a műtétet mégsem.
A saját életében a legnagyobb szakember sem több, mint egyszerű laikus.
És egyáltalán – tedd fel magadnak a kérdést – Ha nem érzem, hogy eléggé szeretsz, biztos, hogy te nem mutatod ki megfelelően? Vagy csak én várom (EL) másképp?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: