19-re lapot húzni...

Ül velem szemben egy barátnőm és valami olyasmiről beszél, amit én valószínűleg sosem fogok megérteni. Bár ismerem a történetét, folyamatában követtem is, de valamiről tudni és megélni azt érzelmileg ugye egészen más. Olyan fokú hűtlenség, amin én úgy érzem, sosem tudnék felülemelkedni. Sosem mondtam neki, hogy megkérdőjelezem a döntését, de biztos vagyok benne, hogy tudja. Ennek ellenére tiszteletben tartom és felnézek rá a bátorságáért, amivel képes volt megbocsátani a megbocsáthatatlant. Emlékszem rá, milyen volt látni őt, amint keresztülment mindezen. Emlékszem a kisírt szemeire, a mindennek ellenére az ujján viselt jegygyűrűjére, arra, ahogy sajtburgert ettem és lopott két szálat a sült krumplimból, mondván, reméli, ez legalább megmarad benne.

Ismerem a fájdalom okozta fizikai tüneteket, ismerem a szerelmet és ismerem a csalódást is, mégis premier plánba végignézni másnál egészen más. Kerestem a fejemben saját fájdalmam emlékeit és a választ a kérdésre, számomra mi jelentett volna vigaszt akkor, csak azért, hogy mondani tudjak bármit, ezekben a percekben. De ilyenkor képtelenség mondani bármit is. Emlékszem, ahogy még ezekben a keserű percekben is azt mondta, számára az egyetlen, amitől újra képes lenne mosolyogni, az lenne, ha ő újra a karjai közé fogná, és azt mondaná, felejtsék el az egészet. Hogy megbocsáthasson végre. – Tudod te milyen elemésztő arra várni, hogy alkalmad legyen rá – hogy megbocsáthass?

És most, hogy boldog, hogy mindezt átélte és mindezen túl van és férjnél, én kérdezem. Kérdezem, hogy mégis hogyan? Hogy lehet mindezt hátrahagyni, hogy lehet új lapot nyitni, és hogy lehet minderről nem beszélni.

• Az az igazság Klau, hogy többet beszéltünk róla, mint egyáltalán kellene. Minden nap ezzel keltünk és feküdtünk, mást se tudtam mondani, másról se tudtam kérdezni. Annyit, hogy igazából a végére már én is untam. Nem maradtak már szavak, nem volt kérdés. Ő mindent elmondott, én mindent átrágtam. Többször is. De így nem lehet végig élni egy életet. Döntenem kellett, és én mellette döntöttem. Van, amit félre kell tenni.
• (Egy grimasz kíséretében felvontam a szemöldököm) De nem hiszem el, hogy nem hagy nyomot!?
• Hát igazából én sokáig úgy gondoltam minden oké. És túl vagyok mindenen. Aztán akkor jöttem rá, hogy talán mégsem, amikor először újra álmodtam ezzel az egésszel. – elmereng és néhány másodperc szünet után folytatja. – Sok mindent nyom fel a tudatalattim még mai napig, de ez már nem olyan dolog, amiről beszélned kellene. Ezt most már csak magamban kell rendeznem.
• De akkor ezek félelmek! Amire kíváncsi vagyok, az igazából annyi, hogy szerinted kell-e beszélni ezekről a félelmekről. Mert én is álmodok, csak az én tudatalattim már sokkal alattomosabb módon üzen. Korábban álmodtam vele konkrétan. Mára sosem. Csak bizonyos jelképek maradtak és érzések. És hajnali 03:13-kor rendszeresen felriadok. A fogaim pedig olyan erővel préselem egymáshoz álmomban, hogy állkapcsom rendszeresen fáj ébredéskor. És értek én mindent, nem kell fejtegetnem, pontosan tudom, hogy mitől félek. De ha tudom mi az, akkor nem kellene a tüneteknek elmúlniuk? És egyáltalán, biztos, hogy hangot kell adni ezeknek?
• Klau, ez biztos fura lesz, de én nem félek. – a hangjából erő sugárzik. – Én korábban féltem, azelőtt mielőtt bármi is történt volna. Már nem. Tapasztaltam, átéltem, tudom mi várna rám. Épp ezért nem tartok tőle. Tisztában vagyok vele milyen.

És én ezek után nem tudtam mit mondhatnék. Ez a néhány mondat, új fénybe helyezte számomra a bizalomkérdést. Én éppen azért félek, mert tudom mi vár rám. Hogy tud valaki épp ezért nem félni? Nem attól félek, hogy újra megtörténik. Az nem újdonság. Attól félek, ami utána jön…

Stabilan és sziklaszilárdan állni, óvatlan mozdulatokat tenni és azokra várni, jeleket keresni és teremteni, minduntalan feladni és újra kezdeni, nyerni és veszíteni, elbukni és felállni, döntést hozni és változtatni, tartani és elengedni. Egyik sem nehezebb, vagy könnyebb. Bármelyikhez egyformán erő kell – és bármit választasz, minden reggel ÚJRA dönteni kell MELLETTE, vagy ELLENE. Mert minden reggel ott lesz a tükör, amibe bele kell nézni!

Újra és újra ugyanabba az útkereszteződésbe érkezve pedig legközelebb talán másfelé kell venni az irányt, ha haladni is akarsz, nem csak körbe-körbe járni. Ha egy viselkedési mód egyszer nem oldja meg a problémát, akkor talán ideje felismerni, hogy legközelebb sem lesz jó kulcs abban a bizonyos zárban. Aztán mégis ugyanúgy erőlködünk, észre sem véve, hogy bár a helyzet más és más lehet, a mögötte lévő dinamika mindig csak ugyanarról szól. Rólunk, és arról a konfliktusról, amit nem rendezünk, nem oldunk meg, csak lenyomunk. És ahogy minduntalan ugyanúgy kapálózunk, csak egyre jobban szorul a hurok…

Én pedig próbálok okosat mondani, de nem mindig tudok. Sokszor játszmázom, amikor a valódi intimitásra lenne szükség, máskor hús-vér valóságot teremtek a játékaimból és nem mindig tudom biztosan, mi az igazi és mi a szerep.

Állok valahol, kilépve a lövészárok biztonságából, valahol a frontvonalnál, és minden izmom megfeszül. Mint az őz, aki valamit megneszelt és ahelyett, hogy azonnal elszaladna, csak ledermed és figyel. Itt vagyok. Rezzenéstelen és kimerevített. Talán kissé kimerült. Könnyű célpont. Egy jó lövés, és azonnali halál. Még jobb lövés és életen át tartó szenvedés… Aztán valami éled belül. A szívem…Az örök első. Hallom és érzem egyre gyorsuló ritmusát és biztosra veszem, kiszakítja a mellkasom. Majd az agyam szinte azonnal megálljt parancsol. Összeszorítom a fogaim és koncentrálok a parancsra. Gondolkodj! – De nem akarok gondolkodni, nem érted? Egyszerűen unom. Elég!

Vak sötét, vagy vakító fény, végső soron ugyanaz a hatás. Nem látsz. Most nem hagyatkozhatsz a fizikai világra. Most érezni kell!

Vannak kimondhatatlan dolgok. Például az, hogy félek. Rettegek attól, ami még nem volt, de lehetne és attól is éppannyira, ami már volt, de nem bírnám újra átélni.

A dolgok rám hullanak és én elbizonytalanodom. Az életem utamat állja, és én alagutat ásom ahelyett, hogy felülemelkednék.

Sosem hittem, hogy az örök naivának épp a bizalommal lesznek problémái. 19-re lapot húzni…

A plafont nézem…majd a tekintetem az órára esik. Újra 03:13. Jellemző. Ébren vagyok. Éber gondolatokkal, maró érzésekkel.

A telihold fénye bevilágít az ablakon. Egy kis sugár egy pillanatra megpihen az arcodon. Nézlek, és úgy érzem, ez a látvány bármeddig boldoggá tenne. Mozdulsz. Váratlanul – a kezed a kezembe fonódik. Közelebb húzol magadhoz. Egy csók leheletét érzem az ajkamon.

„Aludj nyugodtan! Itt vagyok.”

Nincs is szükségem másra.