Ismerem a fájdalom okozta fizikai tüneteket, ismerem a szerelmet és ismerem a csalódást is, mégis premier plánba végignézni másnál egészen más. Kerestem a fejemben saját fájdalmam emlékeit és a választ a kérdésre, számomra mi jelentett volna vigaszt akkor, csak azért, hogy mondani tudjak bármit, ezekben a percekben. De ilyenkor képtelenség mondani bármit is. Emlékszem, ahogy még ezekben a keserű percekben is azt mondta, számára az egyetlen, amitől újra képes lenne mosolyogni, az lenne, ha ő újra a karjai közé fogná, és azt mondaná, felejtsék el az egészet. Hogy megbocsáthasson végre. – Tudod te milyen elemésztő arra várni, hogy alkalmad legyen rá – hogy megbocsáthass?
És most, hogy boldog, hogy mindezt átélte és mindezen túl van és férjnél, én kérdezem. Kérdezem, hogy mégis hogyan? Hogy lehet mindezt hátrahagyni, hogy lehet új lapot nyitni, és hogy lehet minderről nem beszélni.
És én ezek után nem tudtam mit mondhatnék. Ez a néhány mondat, új fénybe helyezte számomra a bizalomkérdést. Én éppen azért félek, mert tudom mi vár rám. Hogy tud valaki épp ezért nem félni? Nem attól félek, hogy újra megtörténik. Az nem újdonság. Attól félek, ami utána jön…
Stabilan és sziklaszilárdan állni, óvatlan mozdulatokat tenni és azokra várni, jeleket keresni és teremteni, minduntalan feladni és újra kezdeni, nyerni és veszíteni, elbukni és felállni, döntést hozni és változtatni, tartani és elengedni. Egyik sem nehezebb, vagy könnyebb. Bármelyikhez egyformán erő kell – és bármit választasz, minden reggel ÚJRA dönteni kell MELLETTE, vagy ELLENE. Mert minden reggel ott lesz a tükör, amibe bele kell nézni!
Újra és újra ugyanabba az útkereszteződésbe érkezve pedig legközelebb talán másfelé kell venni az irányt, ha haladni is akarsz, nem csak körbe-körbe járni. Ha egy viselkedési mód egyszer nem oldja meg a problémát, akkor talán ideje felismerni, hogy legközelebb sem lesz jó kulcs abban a bizonyos zárban. Aztán mégis ugyanúgy erőlködünk, észre sem véve, hogy bár a helyzet más és más lehet, a mögötte lévő dinamika mindig csak ugyanarról szól. Rólunk, és arról a konfliktusról, amit nem rendezünk, nem oldunk meg, csak lenyomunk. És ahogy minduntalan ugyanúgy kapálózunk, csak egyre jobban szorul a hurok…
Én pedig próbálok okosat mondani, de nem mindig tudok. Sokszor játszmázom, amikor a valódi intimitásra lenne szükség, máskor hús-vér valóságot teremtek a játékaimból és nem mindig tudom biztosan, mi az igazi és mi a szerep.
Állok valahol, kilépve a lövészárok biztonságából, valahol a frontvonalnál, és minden izmom megfeszül. Mint az őz, aki valamit megneszelt és ahelyett, hogy azonnal elszaladna, csak ledermed és figyel. Itt vagyok. Rezzenéstelen és kimerevített. Talán kissé kimerült. Könnyű célpont. Egy jó lövés, és azonnali halál. Még jobb lövés és életen át tartó szenvedés… Aztán valami éled belül. A szívem…Az örök első. Hallom és érzem egyre gyorsuló ritmusát és biztosra veszem, kiszakítja a mellkasom. Majd az agyam szinte azonnal megálljt parancsol. Összeszorítom a fogaim és koncentrálok a parancsra. Gondolkodj! – De nem akarok gondolkodni, nem érted? Egyszerűen unom. Elég!
Vak sötét, vagy vakító fény, végső soron ugyanaz a hatás. Nem látsz. Most nem hagyatkozhatsz a fizikai világra. Most érezni kell!
Vannak kimondhatatlan dolgok. Például az, hogy félek. Rettegek attól, ami még nem volt, de lehetne és attól is éppannyira, ami már volt, de nem bírnám újra átélni.
A dolgok rám hullanak és én elbizonytalanodom. Az életem utamat állja, és én alagutat ásom ahelyett, hogy felülemelkednék.
Sosem hittem, hogy az örök naivának épp a bizalommal lesznek problémái. 19-re lapot húzni…
A plafont nézem…majd a tekintetem az órára esik. Újra 03:13. Jellemző. Ébren vagyok. Éber gondolatokkal, maró érzésekkel.
„Aludj nyugodtan! Itt vagyok.”
Nincs is szükségem másra.
