Nem annak születsz erre a világra, aki most vagy. Ahogy testileg sem vagy olyan, mint csecsemőként, úgy a lelked is felnő. Kibontakozik a személyiséged. És ahogy beszélni is úgy tanulsz, hogy hallasz másokat, hogy reagálnak a gagyogásodra, kihallva abból az „agyá-agyá-agyá” első egyszavas mondatod, a bensőd is a rád adott reakciókból alakul. Az határozza meg milyen vagy és milyennek látod magad, ahogy szüleid reagáltak rád, vagy, ahogy éppen nem reagáltak. Önmagadra vonatkoztatsz mindent. Nem azt érzed, amit felnőttként talán képes vagy megfogalmazni és belátni, hogy „szegény anyám/apám képtelen volt kimutatni az érzelmeit”, hanem azt, hogy „nem vagyok szerethető”. Aztán ezt szépen továbbviszed minden emberi kapcsolatodra és a legapróbb konfliktusnál is nagyon mélyről szorongani kezdesz, hogy lám-lám senkinek sem vagy fontos és ismét elutasítanak.
Ha úgy érzed szüleid szeretete jutalom, amit nem lehet elnyerni, csak abban az esetben, ha felmutatsz valamit cserébe, akkor későbbi kapcsolataidban is úgy érzed majd, csak a mindenféle igyekezeted feltétlen következménye a szeretet.
Ha a szeretetért versengeni kell, versenytársat keresel és nyerni akarsz majd, legyőzve azt (is), akitől a szeretetet várod. Ha pedig te voltál a kisherceg, vagy a kishercegnő gyermekként, ne lepődj meg, ha úgy érzed, senki nem lehet elég jó neked.
Ezekkel a bélyegekkel lelkünk útlevelében, megbukunk az ellenőrző pontokon a valódi intimitás határán. Persze megpróbáljuk. Ki ne mondta, vagy gondolta volna már egész kiskorában, hogy „Majd az én párkapcsolatom sokkal jobban fog működni, mint a szüleimé.” – sokan még azt is megfogalmazzák miben lesz jobb.
Aztán jön az a bizonyos párkapcsolat… Amikor újraéled a legkorábbi lelki sérelmeid, feltörnek a legmélyebb szorongások, amihez bár a párodnak semmi köze, kitűnő vászonnak bizonyul, hogy mindezt rávetíthesd. Ezek után pedig bekövetkezik, az, ami az emberi kapcsolatokat olyan egyedivé teszi, a másikra adott reakciód alapján az pontosan úgy kezd viselkedni, ahogy a sérelmet kiváltó szüleid.
Egy cica nem kezd ugatni, még ha évekig kutyaként is bánok vele. Na de az emberek…Ezzel a módszerrel a legszelídebb kisegérből is válhat tigris. Szóval egyre jobban szorongsz és a fokozódó tehetetlen-feszültség kétségbeesetten megpróbálja kiharcolni a másik szeretetét. A gyámoltalan gyermek módszereivel. Dac, hiszti, könnyek, kiabálás: „Figyelj már rám! Találd már ki, hogy mire van szükségem! És nyugtass már meg! De azonnal!” – ezzel pedig a helyzet csak tovább romlik, hiszen a pár egyik tagja sem képes a bennük megszólított gyermektől felnőtt megoldással reagálni.
A beakadt lemezjátszó.
A különböző típusú családi rendszerek különböző sérülések melegágyai. A túlzottan rugalmatlan, zárt családok, konfliktus esetén belül keresik az ellenséget és egymást hibáztatják, így az innen érkezők, mindig a társuknak tulajdonítják majd minden belső feszültségük forrását. A túlzottan összeolvadó családokból érkezők nem tudnak igazán kiszakadni a kötelékből és nem tudják párjukkal átélni a valódi intimitást, mert szüleik abba továbbra is belefolynak alkalomadtán. A távolságtartó családok gyermekei pedig képtelenek érzelmi biztonságot, melegséget, egyáltalán érzéseket igazán átélni, s így átadni a párjuknak, vagy épp kérni, amikor szükség lenne rá. Ezek hiányát pedig kézzel fogható, gyakran anyagi javakkal igyekeznek pótolni.
A legnagyobb probléma, pedig lévén családi RENDSZERről beszélünk – a hibák, sérülések tovább gyűrűznek a következő generációkra. Mondhatni öröklődnek.
Mindenkinek van egy belső szülőképe. Amennyiben nem reálisan látod őket – két út lehetséges. Idealizálod, vagy leértékeled. Mindkettőhöz erős érzelmek és indulatok kapcsolódnak. Talán az idealizálás érthető miért akadálya az egészséges párkapcsolatnak. A „mi” érzés megélését lehetetleníti el. De mi van a leértékeléssel? Ha szüleid nem fogadod el, vajon lehetsz-e békében önmagaddal? És ha nem, elfogadhatod-e társadat? A nő, aki leértékeli édesanyját, a saját nőiességét utasítja el és belül kislány marad. Ha édesapját értékeli le, fel fog-e tudni nézni bárkire, aki a férfiasságot képviseli? A férfi, aki leértékeli apját, lélekben kisfiú marad. Az pedig, aki anyját, nem fogja tisztelni a nőket.
De van jó hírem is. Ahogy a benned lévő, bántott, elhanyagolt, nem jól szeretett kisgyermek felnő, ahogy alakul az önismereted, ezek az önsorsrontó körök korrigálhatóak. Csak vedd észre! Lásd, amikor a durcás, sértett, szorongó kicsi-én irányít, vedd észre, amikor az anyád, vagy az apád beszél ki a szádból!
Hogy miből? Abból, hogy amikor ilyen korai traumák kattannak be, sokkal hevesebb érzelmi reakciót élsz át, és adsz, mint amilyet az adott konfliktus indokolna. Ettől pedig nem a valós helyzetre válaszolsz, hanem az összes korábbi hasonló sérelemre egyszerre. Ezáltal sokkal hevesebb indulatokat élsz át, és ha tudsz egy kicsit befelé figyelni, az elméd elöntő érzelmek ellenére, felteheted magadnak a kérdést, „Mégis mi dühített fel ennyire?”, „Mikor, hol, kivel szemben élhettem át hasonlót?”, „Mégis mit érzek valójában?”, és egyáltalán „Sajátom-e az érzés, ami épp dolgozik bennem?” Ha ezekre választ sikerül találnod, ráléptél az útra. Az pedig hogy miért olyan fontos mindez?
…mert engem elhagyhatsz, de magadat soha.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: