Ha úgy érzed szüleid szeretete jutalom, amit nem lehet elnyerni, csak abban az esetben, ha felmutatsz valamit cserébe, akkor későbbi kapcsolataidban is úgy érzed majd, csak a mindenféle igyekezeted feltétlen következménye a szeretet.
Ha a szeretetért versengeni kell, versenytársat keresel és nyerni akarsz majd, legyőzve azt (is), akitől a szeretetet várod. Ha pedig te voltál a kisherceg, vagy a kishercegnő gyermekként, ne lepődj meg, ha úgy érzed, senki nem lehet elég jó neked.
Ezekkel a bélyegekkel lelkünk útlevelében, megbukunk az ellenőrző pontokon a valódi intimitás határán. Persze megpróbáljuk. Ki ne mondta, vagy gondolta volna már egész kiskorában, hogy „Majd az én párkapcsolatom sokkal jobban fog működni, mint a szüleimé.” – sokan még azt is megfogalmazzák miben lesz jobb.
Aztán jön az a bizonyos párkapcsolat… Amikor újraéled a legkorábbi lelki sérelmeid, feltörnek a legmélyebb szorongások, amihez bár a párodnak semmi köze, kitűnő vászonnak bizonyul, hogy mindezt rávetíthesd. Ezek után pedig bekövetkezik, az, ami az emberi kapcsolatokat olyan egyedivé teszi, a másikra adott reakciód alapján az pontosan úgy kezd viselkedni, ahogy a sérelmet kiváltó szüleid.
Egy cica nem kezd ugatni, még ha évekig kutyaként is bánok vele. Na de az emberek…Ezzel a módszerrel a legszelídebb kisegérből is válhat tigris. Szóval egyre jobban szorongsz és a fokozódó tehetetlen-feszültség kétségbeesetten megpróbálja kiharcolni a másik szeretetét. A gyámoltalan gyermek módszereivel. Dac, hiszti, könnyek, kiabálás: „Figyelj már rám! Találd már ki, hogy mire van szükségem! És nyugtass már meg! De azonnal!” – ezzel pedig a helyzet csak tovább romlik, hiszen a pár egyik tagja sem képes a bennük megszólított gyermektől felnőtt megoldással reagálni.
A beakadt lemezjátszó.
A különböző típusú családi rendszerek különböző sérülések melegágyai. A túlzottan rugalmatlan, zárt családok, konfliktus esetén belül keresik az ellenséget és egymást hibáztatják, így az innen érkezők, mindig a társuknak tulajdonítják majd minden belső feszültségük forrását. A túlzottan összeolvadó családokból érkezők nem tudnak igazán kiszakadni a kötelékből és nem tudják párjukkal átélni a valódi intimitást, mert szüleik abba továbbra is belefolynak alkalomadtán. A távolságtartó családok gyermekei pedig képtelenek érzelmi biztonságot, melegséget, egyáltalán érzéseket igazán átélni, s így átadni a párjuknak, vagy épp kérni, amikor szükség lenne rá. Ezek hiányát pedig kézzel fogható, gyakran anyagi javakkal igyekeznek pótolni.
A legnagyobb probléma, pedig lévén családi RENDSZERről beszélünk – a hibák, sérülések tovább gyűrűznek a következő generációkra. Mondhatni öröklődnek.
Mindenkinek van egy belső szülőképe. Amennyiben nem reálisan látod őket – két út lehetséges. Idealizálod, vagy leértékeled. Mindkettőhöz erős érzelmek és indulatok kapcsolódnak. Talán az idealizálás érthető miért akadálya az egészséges párkapcsolatnak. A „mi” érzés megélését lehetetleníti el. De mi van a leértékeléssel? Ha szüleid nem fogadod el, vajon lehetsz-e békében önmagaddal? És ha nem, elfogadhatod-e társadat? A nő, aki leértékeli édesanyját, a saját nőiességét utasítja el és belül kislány marad. Ha édesapját értékeli le, fel fog-e tudni nézni bárkire, aki a férfiasságot képviseli? A férfi, aki leértékeli apját, lélekben kisfiú marad. Az pedig, aki anyját, nem fogja tisztelni a nőket.
De van jó hírem is. Ahogy a benned lévő, bántott, elhanyagolt, nem jól szeretett kisgyermek felnő, ahogy alakul az önismereted, ezek az önsorsrontó körök korrigálhatóak. Csak vedd észre! Lásd, amikor a durcás, sértett, szorongó kicsi-én irányít, vedd észre, amikor az anyád, vagy az apád beszél ki a szádból!
Hogy miből? Abból, hogy amikor ilyen korai traumák kattannak be, sokkal hevesebb érzelmi reakciót élsz át, és adsz, mint amilyet az adott konfliktus indokolna. Ettől pedig nem a valós helyzetre válaszolsz, hanem az összes korábbi hasonló sérelemre egyszerre. Ezáltal sokkal hevesebb indulatokat élsz át, és ha tudsz egy kicsit befelé figyelni, az elméd elöntő érzelmek ellenére, felteheted magadnak a kérdést, „Mégis mi dühített fel ennyire?”, „Mikor, hol, kivel szemben élhettem át hasonlót?”, „Mégis mit érzek valójában?”, és egyáltalán „Sajátom-e az érzés, ami épp dolgozik bennem?” Ha ezekre választ sikerül találnod, ráléptél az útra. Az pedig hogy miért olyan fontos mindez?
…mert engem elhagyhatsz, de magadat soha.
