Szerelem

Sokszor, sok mindent gondolunk a szerelemről.

Amikor óvodások vagyunk, szerelmesnek lenni az első szájra puszit jelenti, az udvar hátsó, eldugott részén.

Aztán alsóban, szerelmesnek lenni, a padtársunktól kapott szülinapi képeslapokat és azok viszonzásait jelenti.

Felsőben szerelmesnek lenni, az állandó beszédtémát jelenti a legjobb barátnőnkkel, a vágyat jelenti, hogy szerelmes legyél.

Gimiben szerelmesnek lenni, egymás bámulását, a homályos folyosón megvívott hosszú csókcsatákat és a versengést jelenti.

Egyetemen szerelmesnek lenni, az első komoly, érett párkapcsolatot jelenti.

Aztán felnőttként szerelmesnek lenni,…

Tudjuk egyáltalán mit jelent felnőttként szerelmesnek lenni? Valahol, a gyerekkori indulás után, valahol út közben megtanulunk szeretni. Szeretni és megfogalmazni, legalább saját magunknak, hogy na igen, ez lesz az, ez az igazi szerelmesnek lenni.

Aztán pedig jól elrontjuk az egészet. Mindenféle definíciókat, magyarázatokat, létjogosultságot keresünk számára, megpróbálunk kontrollt szerezni felette. Aztán berakjuk a fejünkben egy kis dobozba, pontokba szedve, hogy mi lehet szerelem és mi nem. Utána pedig rá is építjük ezekre a saját örök, közhelyként mantrázott, igazságainkat, mint,

„Szeretni csak azt lehet igazán, aki értékel és megbecsül.”

„Igaz szerelem csak egy van az életben.”

„Szerelemben és háborúban nincsenek szabályok.”

„A szerelem irányítható.”

„A szerelem a boldogság egyetlen útja.”

„A szerelem csak egy hormon túladagolás.”

„A szerelem az, amikor a másik jobb emberré tesz.”

„A szerelem kialakulása hosszú folyamat.”

„A szerelem az, amikor ketten egy irányba nézve segítjük egymást a közös célok felé.”

„A szerelem felemel és motivál.”

„A szerelem gyönyörű.” vagy épp ellenkezőleg „A szerelem gyötrelem.”

…és biztosan mind tudnánk még ezer másikat is említeni. Valamikor, 2012 augusztusában, egy blogon, vendégíróként én is definiáltam a szerelmet. Az így nézett ki:

Szerintem az igazi szerelemben egyetlen fontos dolog van, ez pedig az, hogy amikor ránézel a másikra, az olyan érzés legyen, mint amikor tükörbe nézel. A tükör pedig nem hazudik, látható benne, ha gyűrötten ébredtél és az is, amikor úgy tűnik, a világ kevesebb lenne a mosolyod nélkül. Ha álarccal fordulunk, a tükrünk felé, viszont is ennyit kapunk. Se többet, se kevesebbet, mint amit őszintén adunk. A tükör gyakran felvidít, másszor elkeserít, de egy biztos, aki nem szereti saját magát viszont látni, a másikat sem fogja tudni tisztán szeretni, ugyanis nem hiszi majd el, hogy van benne szerethető. Ha megengedsz egy gondolatot, tudod szerintem miért nem lehet soha lezárni az igazán nagy szerelmeket? Azért mert a tükörben akkor is mindig magadat fogod látni, amikor az már darabokra tört…

Aztán jól szétzilálták a dobozaim. Kategória és örök igazság cafatok, szófoszlányok és betűk hullottak szét körülöttem és én kisemmizve, minden nélkül álltam, mert találtam valamit, ami nem volt elcsomagolható.

Aztán rájöttem, hogy mindez nem számít. Mindegy mi történt. És mindegy hogyan. Mindegy, hogy álltam hajnalban a bazilika előtt a könnyeimben fuldokolva, vitázva minden égi és földi hatalommal, hogy miért én? Miért velem történik mindez? Mivel érdemeltem ki? Miért én vagyok az egyetlen, akit nem tükröznek vissza? Aki nem kaphatja vissza, amit adott?

Semmi nem számít. Én nem számítok. Ahogy hazafelé sétáltam, egy borús, ködös, hétfő délután, megértettem, bármit megadnék. Magamból adnék. Boldogan adnám oda örökbe a lelkem, mindenem, ami fontos, amiért küzdöttem, vagy szenvedtem, még akkor is, ha én továbbra sem számítanék. Csak érte. Csak hogy ő,… Csak hogy ő éljen. Csak hogy ő boldog legyen. És tudom, hogy így lesz. Mit számít nekem, ha nem velem?

Ettől pedig valahogy boldog lettem. Valamit megértettem. Ez minden eddigi szenvedést jelentéktelenné tett. Mert rájöttem, hogy nem számít mit teszel velem, nem számít hányszor állok lesújtva, összetörve, elhagyva, hányszor ébredem, vagy alszom el, könnyek közt gyötrődve, hányszor kell álarc mögé bújnom, vagy a robotpilóta irányítására bízni magam, semmi nem számít. Csak te. És hogy te boldog lehess. Ha nélkülem és beleroppanok, akkor úgy. Ha nem érdemled meg, akkor úgy. Ha nem akarod megengedni, akkor úgy. Lényegtelen.

És ettől legkevésbé sem érzem magam gyengének, vagy vesztesnek. Erősebb vagyok, mint valaha. Ez pedig felszabadító.

Csak bánt, hogy nem szeretnéd együtt végigcsinálni.

Egyszer azt mondta valaki, hogy „Irigylem a másik felet, mert ha ez a szerelem ilyen szépen nyilvánul meg írásban, akkor a való életbe gyönyörű lehet.”

És boldog lettem. Mert rájöttem, ha létezik ilyen tiszta, ilyen érdek nélküli érzés a világon, akkor van miért élni…és megérte, hogy meg mertem engedni magamnak. Ezért ma is megérte felkelni.

Új definíció született. (Talán ez a szeretet definíciója is, vagy talán ez az őrültségé is…)

Szerelem az, amikor kérés nélkül is magunkból adnánk érte.

Érte. Érted!?