Téli mese

Cipősarkak kopognak a kihalóban lévő város utcáinak macskakövén. A lány határozott léptekkel, sietve halad. A közvilágítás pislákoló fényében egy sarokkal arrébb már látszik az árnyékuk. Megállnak egymással szemben és egyikőjük sem szólal meg. Csak némán merednek egymásra és szép lassan megnyomják a bekapcsoló gombot. Újraindítják a filmet. Talán nem látták még elégszer, talán ennyire tetszik nekik, talán bíznak benne, hogy egyszer csak másképp végződik…

Megismétlődik a múlt. Nem először, nem utoljára, de kitűnően le vannak osztva a szerepek. A szövegkönyv megírva, a színészek felkészültek, mindenki tudja a feladatát és már a közönség sem figyel. Csak maguknak játszanak.

Mintha lassan apró hópelyhek hullnának a magasból. A lány óvatosan emeli tekintetét a fiúra. Szerelmes a sötétségbe. Most épp attól fél, hogy kiolvadnak összetört lelkének megfagyott darabjai, és a lábai elé hullanak. Hogy aztán közösen taposhassák el, mint az imént elhamvadó cigaretta csikket. Legutóbb mintha attól rettegett volna, hogy megolvadt szíve jégcsappá változik, de mindez már csak egy homályos emlékfoszlány. Történelem. Egyetlen pillantás. Ugyanaz a pillantás. Fagyaszt-olvaszt, szétzúz-megragaszt.

Ahogy most a fiú szemébe néz, hiány önti el. Az érintetlenség hiánya. A körülötte át nem fonódó karok hiánya. A nyakába szeretne borulni, sírni szeretne a vállán, segítséget kérni, könyörögni, hogy ne bántsa többé, hogy próbálja meg szeretni, legalább egy kicsit. Szeretné odaadni neki ütött-kopott, hiányos, égetett, leláncolt, kis valamikor színes volt lelkét. Megmutatni és ordítani.

„Nézz rá! Nem! Ne fordíts hátat! Most nem teheted meg! Nézz rá! Nézz rám! Látod, hogy még ránézni is, hogy még a látványa is fáj? Tessék, tartsd a karjaidban egy percig. Érzed, hogy remeg? Érzed, ahogy retteg? Csak ez a kis roncs van, ennyi maradt a kincsből. De nem bánom és sosem bántam. Hidd el, nem haragszom, nem is tenném, csak ne bántsd újra! Ne kapd el a tekinteted! Nézz már rá! Hát lenne szíved ebből a kis semmiből, még egy darabot elvenni? Látod? Most a kezedben már nem is remeg annyira. Könyörgöm, vidd magaddal. Könyörgöm, vigyél magaddal!”

Soha semmit nem kért, soha semmit sem várt el, de most bármivel megalkudna egyetlen kívánságáért. Egy olyan kívánságért, amit még sosem mondott ki. Egy pillanatra átfut rajta a gondolat, hogy szavakba önti a benne zajló folyamatot, és megalázkodik, kér, ha kell kegyelemért esedezik – de – azt nem lehet. Az nincs a forgatókönyvben. Abban csendben kell lenni. Abban jónak kell lenni. Abban agyagnak kell lenni. Agyagnak, aminek bármilyen forma adható. Abban bele kell simulni a formába, de támasztani is kell. Rugalmas-kemény anyagnak kell lenni. Elasztikus plasztiknak. – Tilos változtatni, mert a rendező az ismeretlennel büntet és akkor talán a másik szertefoszlik. Az pedig beláthatatlan következményekkel járna.

Így csak felemeli a fejét és tartja a tekintetét. Érintésre mozduló kezeit pedig erőből teszi zsebre. Úgy néz a fiú szemébe, mintha csak a létező legnagyobb értékre tekintene ezen a földön, úgy nézi, mint az egyetlen dolgot, amire valaha is vágyott.

A fiú az előtte álló csillogó szemű, végtelenül naiv kislány felé fordul és egy apró pillanatra megszánja. Hagyja, hogy átöleljék. A lány pedig úgy vonja magához, mintha egy álomképet szorítana, mely bármelyik pillanatban köddé válva illanhatna el.

Aztán pedig soha nem látta többé.

Cipősarkak kopognak a kihalóban lévő város utcáinak macskakövén. A lány határozott léptekkel, sietve halad. A közvilágítás pislákoló fényében egy sarokkal arrébb már látszik az árnyékuk. Megállnak egymással szemben és egyikőjük sem szólal meg. Csak némán merednek egymásra és szép lassan megnyomják a bekapcsoló gombot. Újraindítják a filmet. A szereplők pedig csak maguknak játszanak.